Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 2. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE MARIE-DOMINIQUE CHENU OP PROFESSZORRAL - Széll Margit: "És megújítod a föld színét"
szavát, sokkal inkább mint valaha, csak úgy lehet igazán hirdetni és befogadni, ha a Szentlélek erejével tanúskodunk róla úgy, hogy a keresztény cselekvésben is felismerhetően a testvérek javát szolgálja." (Roy bíborosnak írt leveléből 1971.) „Az egyház nem .kívülről’ viszi a tanúságot az embereknek, hanem a valóban átélt és megtapasztalt hitigazságokat bölcsen megkülönbözteti, igazi értelmében kifejti és testvériesen osztja szét. ’' (Püspöki szinóduson, 1974.) A hagyomány szemlélete is megújult a Lélek erejében. Ismét VI. Pált idézem: A hagyományt úgy kell felfogni, mint az evangélium újratestesítését a jelen történeti valóságában" (1976. okt. 30.). A lelkipásztorkodás nem egyéb, mint a történelemben tovább kibontakozó hagyomány. Igaz, a hagyomány a múlt hűséges megőrzése és átadása, de maga a jelen is. Az a „hely”, ahol a Szentlélek intenzív közreműködésével egybeforr a hit átadása és mai megtapasztalása. A különféle emberi adottságok komplex összjátéka felett őrködik a Lélek, mert a „világ ideje” a „Szentlélek időszaka" is! Az egyház intézménye sem lehet más, mint amelyet a Szentháromság tesz élővé és hatékonnyá a Fiú és a Lélek állandó küldése által. A Szentlélek adományairól, ajándékairól is tessék szólni! A Lélek adományairól ma valóban nagyon fontos beszélni, amíg a megkeresztelt egyénileg gyarapszik a megszentelő kegyelemben, a Lélek a karizmákkal teszi alkalmassá arra, hogy felnőttként az egyház megújulásában sajátos munkát, szolgálatot vállaljon. Ezt a Lumen gentium enciklika 12. pontjában olvashatjuk. Suenens bíboros ennek, az Egyházról szóló okmánynak az előkészítésénél különös hangsúllyal hívta fel a figyelmet a közösségi kegyelmek fontosságára. Az ősegyház gyakorlatáról megfeledkezve — az individuális lelkiség még a közelmúltban is valami rendkívüli jelenségnek tartotta a karizmát, amiben csak nagy szentek, rendalapítók stb. részesültek. Pedig azok minden keresztény számára adottak. A Szentlélek erejével ma Isten népének küldetéstudata újjáéledt. Annak tudatosítására és megvalósítására, hogy az egyház fejlődéséért minden tagja felelős, minden tagjának szüksége van sajátos karizmára. A karizmák jellemzője, hogy nem „intézményesítettek”. Az adott helyzetben a keresztényeket „belső ösztönzésként” indítják cselekvésre. Főleg a kilátástalan helyzetekben a Szentlélek arra ösztönzi a hűséges hívőket, hogy mindig megújítsák Krisztus testét. Az egyház „jelenléte a világban” sokkal többet kíván annál, hogy a fennálló rendet „szakralizálja”. A világban az egyháznak olyan prófétai erővé kell válni, amely elősegíti mindazt a változást, ami békét és igazságosságot hoz az embereknek. A keresztények visszatértek a Szentírás olvasásához. Miként segíti őket a Lélek a helyes megértéshez? A Szentlélek a Szentírást élő Szóvá eleveníti. A Kinyilatkoztatásról szóló zsinati dokumentum előkészítő szövegében volt egy ilyen bekezdés: „Isten Szava nemcsak a definiálható hitigazságok forrása . . . Isten Szava az egyházban különféle módon jelenik meg az isteni üdvrend megvalósítására. Krisztus a Szavai által is jelen van közöttünk és kegyelmében részesít minket. Az Atya, Fiú és Szentlélek egyetlen, mégis különféle hatását az Isten Szavában közli velünk. — Isten ma is szól hozzánk!" És ez a Szó, ez a kinyilatkoztatás ott talál befogadásra, ahol a közösség azt tettekre váltja. Az egyház a Szentlélek erejével teszi élővé a Szentírást. Isten Szavát így kiolvashatjuk a történelemből. Amint a XIII. században Szent Ferenc és Szent Domonkos prófétai felismerésükkel aktuálissá tették az Örömhírt, mint a szegényeknek szóló üzenetet (itt utalok Mt 11,4—6 versekre). Ugyanezt kell tennünk a XX. század végén is az emberjogokra, a harmadik világ helyzetére vonatkozólag. Úgy, amint II. János Pál pápa fejtette ki az ENSZ ülésén 1979-ben. Krisztus példabeszédét az irgalmas szamaritánusról nemzeteken és határokon túl 5 milliárd emberre kell kiterjesztenünk. 107
