Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - A TEOLÓGI BESZÉLGETÉSE WOLFHART PANENBERG PROFESSZORRAL - Illés Róbert - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A teológia néhány fontos mai kérdéséről
A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE Wolfhart Pannenberg professzorral A TEOLÓGIA NÉHÁNY FONTOS MAI KÉRDÉSÉRŐL Az interjút ILLÉS GYULA RÓBERT készítette Münchenben, 1986. július 29-én. Professzor Úr, az ember imago Dei, Isten képe. Mit ért Ön az imago Dei-n a teremtésben és mit az új teremtésben? Isten emberarca lesz általa nyilvánvalóbb? — Az imago Dei gondolata már az Ószövetségben az ember benső célját jelenti, amelyre Isten a teremtés által a többi teremtmény körében rendeli őt. A Biblia első fejezetében találkozunk ezzel a kijelentéssel: „Isten szólt: Teremtsünk embert képmásunkra", majd hozzáfűzi egy másik kifejezéssel: „magunkhoz hasonlóvá". Sokat vitatkoztak azon, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a két kifejezés: kép és hasonlóság. Vajon a hasonlóság többet mond-e, mint a kép, vagy a hasonlóság ugyanazt mondja még egyszer mint a kép, csak esetleg más szempontból? Ennek aztán jelentős következményei lettek az ember és az ember Istenhez fűződő kapcsolatának teológiájában. Azt gondolták ugyanis, hogy a hasonlóság — amennyiben az az Isten képére alkotott ember aktuális közössége Istennel — kegyelmi ajándék, ez pedig több mint a kép. A kegyelmi ajándék elveszhet a bűnbeesés által, az istenképiség azonban nem. Ezen ószövetségi hely és annak patrisztikus és későbbi teológiai interpretációja mellett ott vannak azok az újszövetségi helyek, amelyek Jézust mondják Isten képének. S a kettő nehezen egyeztethető össze. Isten képe-e hát az ember mindig és mindenütt, vagy csakis Jézus az Isten képe? Már az egyházatyák foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Iréneusz pedig már a második században azt mondta, hogy Ádám a kép szerint vagy a képre irányulónak teremtetett. Jézus Krisztusban viszont maga Isten képe jelent meg testbe öltözötten. Talán még azt lehetne leginkább mondani, hogy Jézus Isten emberi arca, az ember pedig — teremtett voltából következően — még úton van a felé az esemény felé, amelyben maga Isten képmása jelent meg történelmünkben Jézus Krisztus alakjában. Ha az ember arra teremtetett hogy Isten képe legyen a teremtésben, akkor ezzel az Ószövetség azt akarja mondani, hogy az ember a Teremtőnek mintegy helytartója a többi teremtményhez való viszonyában; Isten megbízottja, aki azonban a teremtmények fölött nem rendelkezik önkényesen. Az ember arra rendeltetett hogy uralkodjék a teremtett világon, de ezt az uralmat a Teremtő nevében és őt helyettesítve kell gyakorolnia, vagyis kötve van Isten teremtő terveiben is. Mindez benne van az „Isten képe" gondolatban. Amint egy ókori keleti királynak a tartományokban fölállított képoszlopa a király jelenlétét testesítette meg, úgy testesíti meg az ember Isten jelenlétét a teremtett világban. Ezt a gondolatot mondja ki az Ószövetség, de hozzá kell tennünk: ez csupán az ember rendeltetése, s nem mindig az ember realitása; s amit mondtunk, nem mindig felel meg annak, ahogy a teremtett világgal bánunk. Ez a rendeltetés csak Jézus Krisztusban lett teljessé, ahogy rajtunk is be fog teljesedni az eszkatalogikus beteljesedésben. Pál mondja ugyanis, hogy Jézus Krisztus képét hordozzuk majd, s Krisztusban való részesedésünk által megvalósítjuk azt a rendeltetésünket, amely felé a teremtés óta úton vagyunk. A régi teológia néha úgy gondolta, hogy ez az istenképiség már kezdettől fogva megvalósult, végleges, lezárt. Azonban az utolsó két évszázadban mindinkább előtérbe került, hogy az embernek a teremtésben nyert istenké- pisége rendeltetést jelent, az ember ez alatt a rendeltetés alatt áll, de ez csak a végső beteljesedésben valósul meg; de már elkezdődött és számunkra is hozzáférhetővé vált Krisztusban. 90
