Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám
Isten, életem örök titka vagy: megérteni, hogy felfoghatatlan vagy, a legnagyobb boldogság annak, aki szerethet téged. Karl Rahner Jelen számunk Istenről, a ,,mi Istenünkről" szól. Arról, aki — olykor sokaknak úgy tűnik — távol van modernnek mondott világunktól. Világunk mintha túlontúl áthatol- hatatlanná vált volna, mintha Isten fénye nem szűrődnék már át rajta. Napjaink „modern" embere előtt milliónyi feladat, kötelesség, szellemi—fizikai követelmény áll, vállára egyre nagyobb súly nehezedik. Mindennek nyomán veszélyben forog életének értelme és ,,középpontja", egzisztenciájának egysége és mélysége. A hétköznapok „nagyüzeme" egyre inkább eltereli gondolatainkat Istenről. Nincs időnk, erőnk sincs elég, hogy Istenre is gondoljunk. Már-már nincs egyetlen nyugodt, csendes percünk sem, melyben nevét áhítattal és imádkozva kimondjuk. A nagy imádkozok és misztikusok még az ,,istenközelséget" tapasztalhatták meg, napjaink zaklatott embere viszont egyre inkább az ,,istentávolt" éli át. Túl sokat gyötrődünk ügyes-bajos dolgainkkal, miközben egyre inkább elfáradunk. Nem marad időnk s erőnk, hogy Istennel is foglalkozzunk. Mindez nem depressziós hangulatból fakadó, sötét színekkel festett, pesszimista megállapítás. Ezrek és százezrek panaszkodnak emiatt, s talán milliónyi ember már fel sem panaszolja. De tegyük fel önmagunknak a kérdést: vajon m i kérdezünk-e még Isten után? Gondolunk-e komolyan rá? E kérdésre természetesen mindenki csak saját magának adhatja meg a választ. Ami pedig az ember saját gondolataiban kavarog, amit saját lelkében él át, — az a másik előtt, a többi előtt igen gyakran titok marad. Kétségtelen, újra sokat szólnak, írnak ma Istenről, istenhitről, Isten „ügye" mintha újra közüggyé válna . . . Mégis, mindez semmit vagy csak keveset árul el arról, vajon mi is él, éled újjá vagy éppen haldoklik az emberszívek mélyén. A gondolatok világáról és a szív rejtelmeiről nincsen megbízható statisztika. Ha kicsit jobban szemügyre vesszük a problémát, azt is megállapíthatjuk, hogy az „istenkérdés" végső soron sohasem absztrakt, élettől és embertől elvonatkoztatott probléma. Nem, mivel a kérdés középpontjában voltaképpen nem is az Isten, hanem maga az ember áll. A kérdező, a lelke mélyén vagy esetleg fennszóval kérdező, kereső ember. Vajon a mának „modern" embere nyugtalan szellemével, egyre nagyobb tudásvágyával épp úgy tusakodik-e Istennel, amint Jákob tette ezt az angyallal? Vajon követel-e tőle, esetleg perbeszáll vele, szembeszegül véle, azért talán, hogy — miként Jákob — ő is elnyerhesse áldását? Természetesen az emberi élet, az ember története számos külső jelből, megnyilatkozásból nyomon követhető. Nem minden zajlik, történik csupán a lélek legmélyén. S nincs jogunk feltételezni, hogy az emberiség nagyobb része másképp gondolkodik és másképp szól, cselekszik. Külső jelek, megnyilatkozások, könyvek és hivatalos dokumentumok igazolják, hogy az újkori gondolkodás történetében az Isten-probléma jelentős helyet foglal el. Igaz, bőven akadtak olyanok is, akik a Isten-kérdést negatív módon válaszolták meg, akik elutasító módon „tusakodtak" Istennel, — aki azonban mégis foglakoztatta, esetleg zavarta őket. Az embernek fenséges hatalom van kezében: szellemének szabadsága. S ez a szabadság egyben biztosíték is számára, hogy minden emberi földhözragadottság, gyarlóság, opportunizmus ellenére szívének mélyén elfogadja-e Istent, higgyen-e őbenne vagy sem. Semmiféle közéleti vagy társadalmi érvényesülés érdekében_____ vállalt „istenhit" vagy épp „ateizmus" nem tárja szükségképp a nyilvánosséű^ejéT azt, ami az emberi lélek, az emberszív világának mélyén él. S ezen az sen/Tyálfoztat semmit, hogy olykor sajnáljuk a gyengéket vagy megbélyegezzük a kédjr^títatókat.
