Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Maritain, Jacques - Dabóci Mária (ford.): A világiak apostolkodásáról
Krisztushoz vezessék őket, mint az „átütő kereszténység” nem egy harci alakulata. 4. Akikről az imént szóltam, csekély számban vannak, és a laikus közönségnek mintegy a csúcsát képezik. A hívő nép életének létfontosságú alapja a keresztény család és a keresztény házasság. Rendkívül sokat beszélünk a házasságról; szerintem azonban gyakran elfelejtjük hangsúlyozni azt az Evangélium és az örök élet szempontjából legfontosabb igazságot, hogy ti. a házasság szent közösség, vagy hogy a házastársaknak segíteniük kell egymást a szeretet tökéletességének elérése fele. Hogy a gyakran nyomasztó anyagi gondok és mindenféle nehézség közepette, amely a családi közösségre nehezedik, e közösség fő gondja tagjainak előrehaladása a személyes megszentelődésben. Kétségtelenül nincsenek nagy számban azok a házaspárok, akik első helyre teszik ezt az igazságot. Mégis ők mutatják föl a legmélyebb és a legragyogóbb tanúságot, magával az életükkel, a létezésükkel. Tanúskodni — az emberi nem fenntartása testi munkálásának a szintjén — arról a hivatásról, amelyre a házasság és a családi közösség lényegénél fogva rendelve van az örök élet — a már itt lent megkezdődő örök élet — érdekében, nos, azt hiszem, ez az az elsődleges küldetés, amely minden viharon-vészen át mindenekelőtt hárul a keresztény laikátusra, mint a titokzatos Test egyik lényegi részére. Olyan küldetés ez, amelyet azon tény által gyakorol az ember, hogy van. Tanúságtétel, amely nem szóban nyilvánul meg, hanem tevékenység és megélés által — azoknak a tanúságtétele, akik „megvalósítják az igazságot”. „Világosságban járnak”, mondja az Evangélium és másokat is elvezetnek a fényhez . . . 5. Az élet késztetett rá, hogy elgondolkodjam egy meglehetősen gyötrő jelenségen. Azon a tényen ti., hogy a mélyen jámbor szülőktől vallásos nevelést kapott gyermekek jó része elhagyva gyermekkorát, csupán néhány nyomorúságosán felületes vallásos szokást őriz meg, vagy éppenséggel határozottan a vallás ellen fordul. Ez általában azokban a családokban következik be, ahol — bármennyire buzgó is a szülők élete —, a lélek dolgait illetően nagyon csekély mértékű nyitottság és kapcsolat van köztük és gyermekeik között. Ezzel szemben megfigyeltem, hogy ott, ahol ezt a nyitottságot és kapcsolatot a szabadság és teljesség jegyében kezdettől fogva kiépítették, a kérdéses ellentmondások nem jönnek létre vagy legalábbis sokkal ritkábbak. Szerintem fontos lenne erre ráirányítani a keresztény szülők figyelmét. A világ dolgainak a terén áthághatatlan szakadék húzódik a gyermekek és a szülők pszichológiai világa között, s ez utóbbi mindig idegen sötétséggel lesz tele a gyermekek előtt. Érthetetlen és ellenséges lesz számukra. A gyermek igazánból sohasem hatol be oda. Mert amikor elhagyja gyermekéveit, ő maga fogja fölépíteni saját felnőtt világát saját nagykorú tapasztalataiból és reakcióiból. Ennélfogva azt gyanítjuk, hogy a szülők vallásossága saját élettapasztalatukkal együtt marad bezárva abban az idegen, sötétséggel teli és ellenséges világban, amelyről az imént beszéltem. Nem meglepő tehát, ha a gyermek eltávolodik ettől a vallásosságtól vagy éppen ellene fordul, hiszen így viselkedik ezzel az egész világgal szemben, amikor átlépi a nagykorúság küszöbét. De pontosan (és oly sok szülő, nem ismervén el ezt a tényt, itt hibázik) a lélek, a vallás, a lelki élet dolgai nem tartoznak a világ dolgai közé. Egy súlyos tévedés következtében, hanyagságnak vagy jogosulatlanul merev, nehézkes, esetleg félénk társadalmi szokásoknak köszönhetően, a keresztény szülők bezárva hagyják saját vallásos életüket a gyermekek számára idegen világban. Normálisan és természetükből adódóan a lélek, a vallás, a lelki élet dolgai a gyermek- és felnőttkor számára közös pszichológiai világba tartoznak — úgy, hogy a nagykorúság küszöbét átlépve, a kérdéses dolgokat illetően a gyermeknek ugyanabban a pszichológiai világban kellene folytatnia életét és kibontakozását, amelyben a szülei élnek és növekszenek. Jól meg kellene így jegyeznünk néhány dolgot: egyrészt a mennyei Atya transzcendenciája olyan, hogy azzal, és az isteni irgalmassággal szemben szinte ugyanazon a síkon van gyerek és szülő. Másrészt, a felnőttek számára hangzott el, hogy üdvösségük elnyeréséhez olyanokká kell lenniök, mint a gyermekek. Végül pedig a gyermekkorral járó intuitivitás következtében a gyermek könnyedén lép a kontemplativ ima területére, a hit titkainak világában pedig gyakran olyan csodálatos fényeket élvez, 240
