Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 4. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Hit és embertársi étosz

meglepő: Mózes második kőtáblája egyértelműen „nem-vallási” témákat sorakoztat fel, az emberi étosz összefoglalását adja. Vajon nem logikátlanság ez? — vetődik fel bennünk. Nos, nem. Éppen az fejeződik ki ezzel, hogy amikor (az első kőtábla teljesítésével) igent mondunk Istennek mint Teremtőnek és Szabadítónak, igent mondunk az emberre is. Deissler szerint az egész Ószövetségben leginkább itt domborodik ki a gondolat, hogy az embertárshoz való odafordulás nem „consecuti- vum” (következmény, „ráadás”) csupán, hanem „constitutivum”, belső, lényegi építő eleme a hitnek.

A két kőtábla logikai egységét az emberről mint Isten képmásáról szóló tanítás biztosítja. Azért jelenthet az emberszolgálat is Istenszolgálatot, mert az emberben Isten képmását, jelenlétének hordozóját látjuk, mégpedig nemcsak az egyes emberben mint egyedi valóban, hanem az emberek közösségében is. A mai szent írástudomány különböző rétegeket különböztet meg a teremtés-történetben. Itt az ún. P-forrás, a papi teológia éppen erre az eszményre, az Isten-képmásságra (vö. Tér 1,26) építi az embertársiság követelményét. Közvetlenül férfi és nő kettősségében-egységében, de tágabban véve minden embertársi kapcsolatban ez a képmási mivolt rejtőzik. A papi teológiának ugyanez a vonulata él tovább a szeretet-parancs eme legősibb megfogalmazásában is: „Szeresd embertársadat, úgy, mint magadat” (Lev 19,18). S ugyanitta Lev 19,34 ennek érvényét a nem törzsbeliekre, az idegenekre is kiterjeszti. Az egyetemes embertestvériség első szép megnyilatkozása ez a Szentírásban, amely már az Újszövetség univerzalitását vetíti előre.

De térjünk vissza a hit és étosz, első és második kőtábla összefüggésére. Ott van Nátán udvari próféta esete. Dávidot azzal vádolja, hogy a 9., a 6. és az 5. parancs területén vétkezett. Dávid nem kezd azzal védekezni, hogy hű volt Jáhvéhoz. Tehát a két férfi között az a hallgatólagos közmegegyezés él, hogy nem elég az „ortodoxia”, a hitbeli hűség, az étosz is a jáhvizmus szívéhez-lelkéhez tartozik, ezért nagyon is jogos adávidi „Könyörülj rajtam . . .”

Az írópróféták közül Ámosz kifejezetten is szól erről a kérdésről. Az északi országrészben ekkor (760 körül Kr. e.) elterjedt a baalizmus. Megbízatása mégsem arról szól, hogy a Credót tisztítsa meg, hanem, hogy az igazságosságot állítsa helyre a nép körében. Övéit azért ítéli el, mert — a bálványimádás keretében — egyik ember tárggyá alacsonyította a másikat, hatalmi eszközül vagy épp élvezeti cikként használta fel. Jellemző, hogy Ozeás is, akinek fő feladata a bálványtisztelet elleni harc volt, kiemeli, hogy az ország belső ügyei közvetlenül érintik Jáhvét (Oz, 4,1—4). Izajás is, aki joggal nevezhető a próféták közül a legnagyobb teológusnak, arról beszél könyve

1. és 4. fejezetében, hogy a jog és igazságosság Jahve fő elvárásai közé tartozik. A leglapidárisabb megfogalmazást Mik 6,8 adja: „Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságosságot, és járj alázatosan a te Isteneddel”.

A Kr. előtti 10—5. század prófétái tehát igazolják, hogy a bibliai hitben nem lehet egymás ellen kijátszani a vertikális és a horizontális dimenziót, a kettő elválaszthatatlan. Nem lehet véletlen, hogy ezek a motívumok tovább élnek a messiási jövendölésekben is, melyek a Megváltó lényeges tulajdonságaként írják le, hogy a „jogról és igazságosságról gondoskodni fog az országban” (Jer 23,5). Ha ezt a vonást Krisztusra alkalmazzuk — az Újszövetség egész szellemének megfelelően —, már ebből is nyilvánvaló, milyen helytelen a megváltás merőben „lelkiekre” leszűkített vagy csak „függőleges” irányban történő megközelítése. — Krisztusra mutat előre az Iz 53-ban leírt híradás is Isten szolgájáról (az Ebed Jáhvéról). Az Ószövetségnek ezt a csúcsszövegét gyakran idézik, sok vita tárgya. Ami vitathatatlan: az itt leírt Isten szolgája egészen addig megy el az emberek iránti szolidaritásában, hogy „sokakért” vállalja a „helyettesítő áldozatot”, s hogy „értünk-létező” lesz. Itt tehát nyilvánvaló, hogy a Biblia felfogásában az „áldozat” nemcsak azt foglalja magában, hogy valaki átadja magát Istennek, hanem, hogy az emberekért is odaáldozza magát, — ezt épp Iz. 53. ötször is hangsúlyozza. így ez a prófécia már a kereszt rejtjele, előjelzése, amelyen az Isten és az ember felé kimondott Igen elválaszthatatlanul egybefonódik majd.

226