Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE DR. GYÖKÖSSY ENDRE KUTATÓPROFESSZOR, PASZTORÁLPSZICHOLÓGUSSAL - Széll Margit: "Rendelkezésedre állok!"
egyet prédikálok és megtér háromezer ember, mint hogy 300 km-t megtegyek egy testi-lelki sérültért és egy emberrel kínlódjam. Szálljak föl a vonatra, üljek be a Trabantjába, menjek el a falujába vagy a IX. emeletre egy betonkalitkába — és üljek le vele beszélgetni. Ez nem tetszetős. És ezért átadtuk a Csel. 8. fejezetet a gyermekistentiszteletekre. A hitoktató néni meséljen a szerecsenről. Nem vesszük észre, hogy számunkra ez egy óriási szolgálat. Ez az, amit eddig az egyház, úgy harmad-negyed- rangúvá tett, vagy leegyszerűsítette a gyóntatószékre. Öt-tízperces gyóntatásra, ahol valaki elsorolja a bűneit, több-kevesebb penitenciát kap, utána feloldozást és mehet. Itt másról van szó. Valaki eljön, lehet, hogy hússzor jön, lehet fél évig, és hetenként egy óra az övé. Amíg a komplexusát, az alapbaját meg nem találom, újra és újra jön. Ezt tartom egyszemélyes szolgálatnak, az egyház egyik jövő szolgálatának. És ha ezt nem mi fedezzük fel, akkor én tragikusnak tartom bármely egyháznak és felekezetnek a sorsát. Ürülnek ki a templomok, tessék megnézni, mindenütt. És telnek meg a pszichiátriai osztályok. Nem győzik a pszichológusok és pszichiáterek, akiknek 45 perc múlva elkezd csöngeni az órájuk és kapnak érte 500 forintot. És mit tudnak csinálni? Vannak, akik kibékítik a pácienst a bűnével: Ja, hát nem felel meg a felesége? Cserélje ki. — Semmi baj. Ez a negyedik szerető? Majd az ötödikkel jó lesz! — Hát nem lehetne nekünk, lelkipásztoroknak sokkal több mondanivalóval felkészülnünk? De képesek-e erre lelkipásztoraink? Belelátnak-e igazán a lélekbe? — Bizony, ehhez szakértelem kell. És sajnos, Bécstől Keletre sem a protestánsoknál, sem a római katolikus teológiákon a pasztorálpszichológiának még nincs tanszéke. Nekem, mint kutatóprofesszornak szabadna annyi órát hirdetnem, amennyi kellene. De hát, 74 évesen, már sok órát nem tudok adni. Van egy szemináriumom, ahol a már végzett lelkészeket, úgy 15-16 fős csoportban próbálom fölkészíteni a telefonlelkigon- dozásra, — ami nálunk most már rendszeresen folyik —, és a szakszerű lelkigondozásra. Én képtelenségnek tartom azt, hogy valaki lelkésznek nevezze magát, de ne értsen a lélek alapstruktúrájához. Nem hiszem, hogy az a lelkész, aki feleslegesnek tartja a pszichológiát, elmenne olyan orvoshoz kivetetni a vakbelét, akiről tudja, hogy nem ismeri alaposan az anatómiát. De ő nyugodtan ad bárkinek lelki tanácsot, bár képtelen felismerni egy latens depressziót, skizoid jelenséget, kényszerességet vagy latens hisztériát. És olyan tanácsot ad, amivel kirobbantja a betegséget. Ezzel „ekkléziogén neurózist” okoz — sajnos, már van egy ilyen kifejezés — tehát egyházban szerzett idegbajt. Nem egy ilyennek voltam tanúja: — Egy depresszió szélén álló hívő elment a papjához, aki egyébként nagyon kedves, jámbor ember, én nagyra becsülöm. Három perc múlva a szavába vágott és azt mondta: Nézze, magának az a baja, hogy nem adta még oda én-jét Jézus Krisztusnak! — Teológiailag igaza volt, de lélektanilag nem. Mert az illetőnek pontosan szétesett az én-je. A pap fölismerte volna, hogy ez az ember a depresszió szélén áll, de ahhoz egy fél órát kellett volna hallgatnia. Nem volt diagnózisa! Diagnózis nélkül adott teológiai-terápikus tanácsot, egy szép, kegyes mondatot. Ezzel berobbantotta az illető depresszióját és másnap szirénázva vitték a kórházba. — Fél év múlva került hozzám és így tudtam meg, hogyan történt az egész eset. Egy fél évembe került, míg lassan összerakosgattuk együttesen az én-jét, hogy legyen neki valamit odaadni Jézus Krisztusnak. Nem tudok eléggé sírni, jajgatni, akármelyik teológián vagyok, hogy itt az ideje, kapjanak lélektanilag valami alapképzést lelkészeink. Ne csak néhány Miatyánkkal intézzék el penitenciájukat, — vagy általánosan feloldozzuk a gyülekezetei bűneitől, ahogy mi, protestáns lelkészek tesszük. És nem mer, vagy nem lehet eljönni hozzánk valakinek, hogy megbeszélje problémáját. Azaz: egyenként kell nekünk híveinkkel foglalkoznunk. Nyitott szívvel, nyitott ajtóval várjuk, hogy becsöngethessenek hozzánk. És itt visszakanyarodtam az alapkérdéshez: Mi a szeretet? Rendelkezésedre állok Istenem úgy, hogy Te rögtön átutalsz engem valakinek. Nem Jézus mondta? Amit az én nevemben a legkisebbel tesztek, azt velem cselekszitek. Jézus nem tanítja ki a betegeket — ha így vagy úgy éltél volna —, hanem meggyógyítja őket. Nagyon lényegesnek tartom, hogy azt a „nagy” szeretetet ilyen kicsi szolgálatokra bontsam le. 221
