Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: A szeretet fölfedező útján
mozgat napot és minden csillagot”. Ennek a teremtő, alkotó szeretetnek filozófiai elvét fogalmazzák meg a francia perszonalisták Mounier-va\, miszerint „Létezni annyi, mint szeretni”. Teljesebb értelmében: az ember a szeretet által létezik és a szeretetre létezik. S ez az emberi kapcsolatok dimenziójában meghatározza a kommunikáció rendeltetését is, túlemelkedve a megkívánó és elkívánó, a fojtogató és megerőszakoló szereteten (amor concupiscentiae). Ez a kreativitás az, amely az emberi kapcsolatok vonatkozásában a teremtés könyvének ,,Legyen!”-jét idézi, amint azt a perszonalista nyomokon haladó reflexió kiderítette. Mert ez a szeretet azt mondja: „Akarom, hogy légy!” Nem a primér jelentőségű teremtésre utal ez, hanem az embertárs „újjáteremté- sére”, barátságban, szerelemben, házasságban. Ez a szeretet az, amely Jézus szavában a megtéréshez segíti a bukott nőt, Magdolnát; és ez az, amely hasonló módon emeli fel Dosztojevszkijnél Myskin herceg szavai által Nasztaszja Filipovnát, hogy az női méltóságát visszanyerje. A szeretet kreativitása azonban a keresztény életben tapasztalható meg legáltalánosabban. Valóban olyan, mint az élő vizek forrása. Szemben a poshadt és unalmas, a rutinba és megszokásba belerögződött életformával, a keresztény életbe is behatoló állóvíz-kultúrával, az igazi szeretet mindig megtalálja Szentlélek sugallta frissességében azokat az ötleteket, amelyek a sugárzó élet nyomjelzői. Tipikus példája ennek a házasság és a családi élet, melynek keretében annyira szükség van rá, hogy az soha ne váljék unalmassá a megszokás reflexeinek egyeduralmában s vele a rutin állóvizében. Ennek nagyon is mindennapi jele, hogy pl. a szerető feleség konyhája mindig tartogat valami apró meglepetést, amikor mód nyílik rá; hogy nem lehet előre kiszámítani, mi következik ebédre a hét napjain. Másfelől: a férj is talál ötleteket arra, hogy a család közös életét színesebbé tegye egy-egy kiszámíthatatlan programmal, amivel örömet szerezhet a többieknek. Hiszen magában a világevolúcióban is ott van a kiszámíthatatlan jövő ígérete és termékeny reménye. A nagy találmányok messzire ható, kultúrát formáló léptékével szemben ezek a mindennapi élet találékonyságának apróbb, de nem lebecsülendő jelei. A mindennapi élethelyzetek kreativitása tükröződik az evangélium lapjain is nemegyszer. Tipikus példa erre a kananita asszony esete, aki kérleli Jézust, hogy gyógyítsa meg a gonosz lélektől megszállott leányát. Jézus először visszautasítja, jelezve, hogy küldetése elsősorban a választott néphez szól. Nyilván próbára akarja tenni hitét. Sokan sérelmezik és nyersnek találják az Üdvözítő válaszát: „Nem helyes elvenni a gyermekektől a kenyeret s odadobni a kutyáknak” (Mt 15,26). Pedig, itt Jézus föltehetően közmondást idéz. Tudjuk, a keleti ember beszéde gazdag a bölcs mondásokban. Tanúk erre a bölcsességi könyvek a Szentírásban. Mi is közmondásként emlegetjük a kifejezésmódjában nem túl hízelgő életigazságot: „Sok lúd disznót győz”. Jézus szavai nem azt jelentik, hogy lebecsüli a kánaáni asszonyt. Még az sem lehetetlen, hogy kifejezetten kananita közmondást idéz, igen találékonyan, mire azonban válaszul a szeretet kreativitásából fogant mondat hangzik el az asszony ajkáról: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül az uruk asztaláról”. S ez meggyőzi a Mestert. A szeretet kifogyhatatlan leleményességre ösztönöz, és képes mindig kitalálni valamit, ami életünket tartalmassá teszi és szürkeségét megszínesíti. S ha János apostol levelében azt az emlékezetes mondatot olvassuk, hogy „A szeretet nem ismeri a félelmet” (1Jn 4,18), akkor azt is elmondhatjuk róla, hogy nem ismeri az unalmat. Ehhez azonban bensőbb emberekké kell válnunk. Mert a gyermeki vagy gyermekes tudat számára az unalom elűzésének módja a külvilág történéseinek izgalmában keresendő. Ezért tűnik számukra a mennyország élménye — túlvilági és földi formáiban — unalmasnak. A belső élet szakemberei — írók, misztikusok, teológusok — tudják, hogy az unalom saját ürességünk érzése és kínzó megtapasztalása. Aki igazán szeret és akit igazán szeretnek, az nem ismeri a létunalmat, és az tudja, hogy a szeretetben való élet a mennyország-élmény leghitelesebb forrása. Mert aszeretetben mindig történik valami, és sohasem válik unalmassá, ami állandó. Sőt a szeretetben vágyunk arra, hogy megálljon az idő. Talán nem is sejtjük, hogy öntudatlanul az y* örökkévalóság létformáját kívánjuk ebben a tapasztalatban. S ezzel egyúttal arra is 7°- könyvt/"* BUDAPE 209 .A. A 7 £Vmv
