Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: A szeretet fölfedező útján

evangéliumi szeretetet újra és újra föl kell fedezni, szinte a belső élet expedíciós utain, amelyek azonban külső tapasztalatokhoz kapcsolódnak.

FÖLFEDEZNI A KERESZTÉNY ERKÖLCS VEZÉRELVÉT. A szeretet rejtett értékeinek belső expedíciójában elsősorban azt kell fölfedeznünk, hogy a II. Vatikánum utáni megújulás és vele az evangéliumi perspektíva mekkora hatással volt korunk erkölcsteológiájára. Talán szokatlan és különös, mégis azt kell mondani, hogy ma jobban kiemeljük az evangéliumi szeretet igazi jelentőségét, nem csupán elvi síkon, hanem főként a gyakorlati normák tekintetében. Ma már tudjuk, hogy sok évszázadon keresztül hibátlanul idéztük a szeretet főparancsolatát, de a konkrét erkölcsi normák tekintetében gyakran az arisztotelészi etika vagy az egyházjog adta az eligazítást, és nem nagyon ellenőriztük, hogy mindez mennyire felel meg az evangéliumi szeretet főparancsolatának. Köztudomású: az élménytől a költeményig, az elvektől a gyakorlatig többnyire hosszú az út.

Az alaphangot a II. Vatikánum atyái fogalmazták meg, amikor arra hívtak fel: az erkölcsteológia világítsa meg a hivatásunkat Krisztusban, a hívő embereknek pedig „mutassa be azt a kötelezettségüket, hogy szeretetből sokat tegyenek a világ életéért” (OT 16.). Congar fogalmazása már konkrétabb: „Az utolsó negyven esztendőben — mondja — tanúi voltunk az agapé, a feltétlen szeretet, a keresztény teljesség bizonyos újra-fölfedezésének”. Nincs olyan zsinati kommentár, amely ezt meg ne említené. A két legismertebb szaktekintély teljes összhangban vall erről. Häring kiemeli a „szeretet primátusát”, vagyis feltétlen elsődlegességét, más szóval azt, hogy a szeretet nem egyszerűen életszabály, hanem „maga az életszabály’'. Fuchs pedig részletesen utal arra, hogy — mint azt János evangéliuma megfogalmazza — Isten iránti szeretetünk- nek a felebaráti szeretetben kell gyümölcsöt hoznia — „a világ életéért”. Ez pedig megköveteli a „szociális erények” kihangsúlyozását.

Évszázadokon át tartotta magát az a nézet, hogy az emberi test megcsonkítása erkölcsileg nem engedhető meg. Voltak olyan moralisták, akik szemében ez „önmagában rossznak” minősült. A szervátültetés elterjedésével újra át kellett gondolni a több évszázados normákat. S akkor egyszerre világossá vált, hogy a hagyományos szemlélet elszakadt az evangéliumi szeretet törvényétől. Jézus azt mondja: nagyobb szeretet nincs annál, mint amikor az ember felebarátjáért, embertársáért az életét is odaadja (Jn 15,13). De ha valaki az életét képes odaadni a másikért, miért ne adná oda az egyik veséjét vagy az egyik szemét?

A másik jellemző példa: a szexualitás felülvizsgálása ebből a szempontból. — Ma már ismert, hogy az evangéliumi szeretet, az „agapé” nem szigetelhető el sem az emberi kapcsolatoktól, sem pedig az erósztól, s akkor realizálódik személyes életünkben, ha még a szerelem és a házasság intim-szféráját is áthatja. Az „agapé” ebben a vonatkozásban „a másik ember gyökeres elfogadását jelenti — fogalmazza meg Gánóczy Sándor—, úgy, ahogy van”, de a társ legigazibb javát, üdvösségét akarva. Nem lehetnek tehát sem az emberi életnek, sem a házasságnak olyan rejtett zugai — a bűnt kivéve — melyek méltatlanok lennének az „agapéhoz”. A bűnt azonban nem szabad szeretet címén fölmenteni, mint azt Josef Fletcher megkísérelte (pl. házasság- törés —szeretetből). Mert az „agapé” az a szeretet, amely Jézus Krisztus közvetítésével Istentől jön, hogy alászálljon emberségünk legtitkosabb rétegeibe. Csak ebben az összefüggésben szabad idézni Szent Ágoston — korunkban nagy visszhangot keltő — mondatát, az „agapé” legmerészebb gondolati magatartás-normáját: „Szeress és tégy amit akarsz.”

ÚJRA FÖLFEDEZNI AZ IGAZI SZERETETET. Amióta az ember létezésének humán fokozatú értelmére reflektál s benne fölismeri a szeretet perdöntő jelentőségét, mindig szemben találja magát a meghökkentő kettősséggel, amely a szeretettel kapcsolatban annyi gyanútlan vagy ravaszkodó fogalomzavar magyarázata. Ugyanazzal a szóval — latinban is, magyarul is — két különböző jelentőségű dolgot tudunk, illetve vagyunk kénytelenek kifejezni, minthogy mondhatom azt: „Szeretem a bort”, és mondhatom azt is: „Szeretem Istent és embertársaimat”. Az előbbiben azonban magamnak akarom, magamnak szeretem a világ javait. Utóbbiban úgy szeretek, hogy magamból

207