Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyiredy Maurus: "Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40)
van, ahol mi vagyunk, és csakis ott található meg. A véges nem ellentéte már a végtelennek, hanem az, amivé maga a végtelen lett, amiben olyan kérdésként mondja ki önmagát, amelyre maga ad választ, hogy kijáratot nyisson a végtelenbe minden végesnek, amelyek közül ő maga lett az egyik, helyesebben: hogy ő maga legyen a kijárat, a kapu, melynek megléte óta maga Isten lett az üres semmiség valóságává, ez pedig Isten valóságává” — írja Rahner. KÖVETKEZTETÉSEK. Ezek után válaszolnom kell a tanulmány elején fölvetett kérdésre: „Miért kell magunk és az embertestvér közé Jézust helyezni ahhoz, hogy szerethessük testvérünket?” Jézus kijelentése: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” — eddigi gondolatmenetünk szerint egyáltalán nem ezt jelenti. Jézus Krisztus végeredményben az emberi kapcsolatok mérhetetlen távlatát akarja bemutatni. Az emberi kapcsolatok képesek arra, hogy az Istennel és Krisztussal való találkozás, ha nem is egyetlen, de kiemelkedő helyévé legyenek. Több van bennük, mint ami első pillanatra feltűnhet, mert az ember maga több, mint aminek evilági adottságai között látszik. Talán kissé nehézkes hasonlattal élve: nem akkor jutok el a tiszta és igazi emberhez, ha kapcsolatrendszeréből, sőt belőle magából kivonom Istent, hanem ha az összeadás műveletével élek; az ember végtelenül nagy és gazdag, mert Isten odaajándékozta magát neki. Nem arról van szó tehát, hogy az embert nem lehet önmagáért szeretni, hanem arról, hogy az embert soha nem lehet anélkül szeretni, hogy egyúttal Istent is ne szeretnénk vele együtt. Nem arról van szó, hogy magunk és a másik ember közé odaállítjuk Jézust és így szeretetreméltóvá tesszük az egyébként erre méltatlan embert, hanem arról, hogy Isten kimondhatatlan ajándékozó szeretetében azonosította magát velünk, ezért egymást szeretve ővele is eggyé válunk Isten nem két pont közé helyezett harmadik, hanem mindkettőben jelenlevő Valóság. Ettől minőségileg más, isteni lesz a kapcsolat, többé válik amellett, hogy emberi szinten is értékes. Ezek a gondolatok még egy fontos felismerésre is elvezethetnek. Hajlamosak vagyunk arra, hogy külön területnek tekintsük vallásos életünket és evilági, mindennapos tevékenységünket. Éppen Istennek és az embernek Jézus Krisztusban, az Istenemberben való felbonthatatlan egysége ébreszthet rá arra, hogy nincs két külön terület: az emberi valóság az isteniben van és az isteni az emberiben jelenik meg. Istent nem lehet az ember nélkül tisztelni és szeretni, és az embert sem lehet Isten nélkül igazi mivoltához mérten értékelni. Ettől nyer hallatlan mélységet, távlatot hétköznapi életünk, vallásos életünk pedig konkrét, húsba-vérbe vágó követelményekkel találja magát szemközt és csakis ezeknek megfelelve bizonyulhat hitelesnek. így kiderül, hogy keresztény létünk nem „tudathasadásos” lét. A divatos filozófiai megkülönböztetésre utalva: a keresztény nem idealista (csak a szellem, csak Isten a döntő); nem is materialista (csak az anyag, csak a világ a döntő), — de van olyan gazdag és bátor, hogy realista legyen, azaz a Valóság teljességét (Isten—ember—világ) ölelje át. Felhasznált irodalom: Winfrid Böhm—Walter Friedberger—Gisbert Greshake: Wer ist der Mensch? Was Theologie, Soziallehre und Pedagogik uns sagen. Herder, 1983. — Karl Rahner: A hit alapjai. Szent István Társulat, 1983. — Karl-Heinz Wegen Karl Rahner. Eine Einführung in sein theologisches Denken. Herder, 1978. A TEOLÓGIA folyóirat munkatársai a katolikus egyház tanításának keretén belül saját felfogásukat, nézeteiket fejtik ki, saját választott módszerüket alkalmazzák. A közös hit egysége folyóiratunk számaiban a legitim sokszínűség harmóniájában kerül az olvasó elé. 201
