Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Rahner, Karl - Bánhegyi B. Miksa (ford.): VII. Pál pápa Peppinónak (Levél a XXI. századból)
kevésbé jelentős pápaságával. Nem így van? Nem ébresztettek ezek a pápák az egyházban akaratlanul is ecjy olyan mentalitást, amely túlértékeli a pápa szerepét, ami akár a dogma oldaláról, akar a pápák történetének oldaláról megilleti? Nem olyan ez a mentalitás, hogy a pápának minden vonatkozásban a legnagyobbnak kell lennie az egyházban? Hogy a pápa egy olyan „fórum”, ahonnan ki kell indulni az egyházban minden impulzusnak: olyan tanító, aki mellett az összes gondolkodó és teológus csak kis culáger; szent és próféta; olyan ember, aki lebilincselő emberségével mindenkit varázsa alá kényszerít; nagy vezér, aki rányomja a bélyegét a századra, s aki mellett eltörpül minden államférfi és másféle világi nagyság; főpap, akihez olyan tisztelettel közelednek a püspökök, mint a kis hivatalnokok a királyukhoz, hogy engedelmesen fogadják szavát és utasítását? Peppino, én nem leszek ilyen pápa, de nem is kell ilyennek lennem. A pápának megvan a maga pontosan körülhatárolható feladata az egyházban, s ennek a pápa egyetemes jurisdikciója és az első Vatikáni zsinat óta meglévő tanítói teljhatalma ellenére is vannak határai. Fogok élni ezzel a teljhatalommal, de csak bizonyos határok között, s ezek adottak lényem korlátáival. Ennyit és semmivel sem többet. Nem én leszek az egyházban a legszentebb. Isten előtt kisebb vagyok, mint a szentek, akik ma is ott vannak az egyházban, a csendes imádkozok, a misztikus elragadtatásban élők, azok, akik hívő szívvel pusztulnak el Krisztus és az egyház ellenségeinek a börtönében, akik önzetlenül szeretnek, amilyen valamikor a kalkuttai Teréz anya is volt, a köznapok, a kötelesség és a lemondás ismeretlen és kitüntetés nélküli hősei. Senki sem tagadhatja, hogy egy III. Ince eltörpül Assisi Szent Ferenc mellett. Egy kis pápa is lehet gondviselésszerű. Bevallom Neked, hogy mégis felelősséget érzek az ökumené kérdésében való tényleges előrejutásért, és félek Isten ítélőszékétől, ha ebben a dologban nem megyek el a számomra egyáltalán lehetséges végső határig. A mögöttünk levő század folyamán minden oldalról azt bizonygatták, hogy az egyházak az ökumenikus feladatokban nem csinálhatják tovább azt, ami Kelet és Nyugat elszakadása és a reformáció óta történt. Elmondhatjuk, hogy az utolsó fél évszázadban, és különösen is a II. Vatikáni zsinat óta rettenetesen sok minden történt az ökumené kérdésében, és igazán nem szeretném elvitatni senkinek az érdemeit. Azonban azt is elmondhatjuk: valójában nem jutottunk előbbre. Nem lehetne a reformáció egyházait kifejezetten és ünnepélyesen biztosítani arról, hogy ezek az egyházak történelmükből kifolyólag legalább annyi önállóságot és sajátos profilt tarthatnak majd meg az egyházban, mint amennyit Róma a keleti részegyházaknak ad? Előbbre kell jutnunk az ökumenikus kérdésekben. Ha elismerem minden ember jóakaratát, tisztességes szándékát, s hogy nyitott a Szentlélek előtt, akkor egyszerűen nem lehet az a véleményem, hogy „egyelőre” „sajnos” nem lehet tenni semmit. Intelligens szakemberek az ünnepélyes méltóságok helyett. Azonban abban a korban, amelybe mind egyértelműbben kerülünk, az egyházi futurológia és az egyház jövőjének a programozása terén is sokkal többet lehet és kell tenni annál, mint ami eddig volt szokásban. Nem fogok összehívni ökumenikus zsinatot, s még az is nyitott kérdés előttem, hogy a római püspöki szinódusok a megfelelő „plattform”-e ahhoz, ami előttem lebeg. Inkább összehívnék egy intelligens teológusokból, szociológusokból, futurológusokból és történészekből álló grémiumot: nekik kellene bátran és egy kis alkotó fantáziával megpróbálni megfogalmazni, hogy hogyan menjenek tovább a dolgok az egyházban, már amennyire az ilyesmit egyáltalán meg lehet tervezni. Ki kellene dolgozni a világegyház számára valami lelkipásztori stratégiai tervfélét, mert a világegyháznak nincs ilyen átgondoltan megfogalmazott, globális stratégiája. A liturgiának sem kell az egész világon örök időkre csupán Róma anyanyelvre átültetett liturgiájának lennie. Az egyház változatlan hierarchikus struktúrája megbékélt-e már fenntartás nélkül a ma létező társadalmi struktúrákkal? Vagy legalább törekszik erre a megbékélésre? Mert mindez teljes joggal jelen lesz a jövő egyházában. A keresztény tanítás nyilván ugyanaz a régi marad: Isten mint ilyen odaadja magát kegyelemben és örök életben; ez és semmi más a célja minden evolúciónak, s ezt végérvényesen és visszafordíthatatlanul elnyertük ígéretként a fölfeszített és föltá189
