Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Az igehirdetés "lelke": a Szentírás
tanúságtevői. A Szentírás régen is, ma is hívő engedelmességre kötelez. Ugyanez az engedelmesség az „evezz a mélyre" feladatot rója az ige mai hirdetőire és meghallói- ra. Sajátos „szabadság dimenziót" igényel ez az engedelmesség, mely a hely és idő koordinátái között a „nova et vetera" elv megvalósítását biztosíthatja. Számos igehirdetőt hallgatva, gyakran úgy tűnik, mintha azok eleve feltételeznék, hogy hallgatóságuk „hitszituációja” azonos az első keresztényekével. A Szentírás történeti-dinamikus jellege azonban nem ezt tárja elénk. Ha a Szentírás egy-egy mondatát, szavait, gondolatait úgy akarnék tovább nyújtani, mint valamilyen féltve őrzött drágakövet, aranypénzt, akkor ezek előbb-utóbb megcsodált és tisztelt, de élettelen muzeális tárgyakká válnának. E z a fajta „biblicizmus” egyáltalán nem hűség az élő Isten éltető szavához. Krisztus szavai éppen úgy meg kell, hogy szólítsák a mai „írástudókat és farizeusokat”, mint a jószándékú „utca népét”, férfiakat és nőket, gyermekeket és öregeket, — amint azt az ő korában is tették. Isten szava, üzenete — az igehirdető közvetítésében — ezen az úton fog hitet ébreszteni és erősíteni. Az igehirdetőnek arra is ügyelnie kell, hogy hallgiatói, a keresztény közösség nem csupán „kulissza”, valamiféle „háttér” funkcióját töltik be. Arra is gondolnia kell, hogy a hallgatók nem „kellékek”, hanem partnerek. Nem azért vannak jelen, hogy „legyen valakihez szólni”. Nem, hanem — miként Krisztus idejében — ma is az élő vizek forrását szomjazó emberek, akiket Isten felé, megtérésre, bűnbánatra kell elvezetni. Emberek, akiknek szívében-lelkében reményt kell ébreszteni. Röviden: emberek, akiknek Krisztust, az élet szerzőjét kell hirdetni. Az igehirdető „apostol”, küldött, akinek Isten hívó szavát kell közvetítenie. Természetesen az „ige hallóinak”, a meghívottaknak „válaszadása” nem automatikus és nem „kész valami". Amint célját tévesztené az az igehirdető, aki szinte kizárólag archeológiái és nyelvészeti adatokat sorolna fel, esetleg csupán szavakat elemezne, — éppen úgy helytelenül járna el, ha a hallgatóság, a környezet, az adott kor emberének lélektani, szociológiai, társadalmi összetevőit teljesen figyelmen kívül hagyná. Amint a történeti-kritikai módszer alkalmazójának nem szabad szem elől tévesztenie mindazon tényezőket, melyek között az evangéliumok keletkeztek, éppen úgy az igehirdetőnek arra is gondolnia kell, hogy milyen „közegben”, milyen helyzetben, körülmények között hangzik itt és most az általa közvetített isteni üzenet. Amint az evangéliumok annak idején az ige hirdetése során és nyomán keletkeztek, ugyanúgy nem függetleníthető a mának kérügmája sem a hallgatóságtól. Bár mást és mást emelt ki Márk, másképp és sokminden másról szólt János, — egyikük sem hamisította meg, „rövidítette meg” az örömhírt, illetőleg hallgatóságát, olvasóit. Az ige hirdetőjének arra is kell gondolnia, hogy az egyház kérügmája ma sem „függeléke” csupán, hasznos tartozéka és következménye az exegetikai munkának. Nemcsak az exegézis nyújtja eredményeit az igehirdetőknek, hanem azoknak is segíteniük kell — a hívők kérdéseinek, problémáinak közvetítésével — a biblikus szakkutatókat. Ez utóbbiaknak szerényeknek és alázatosaknak kell lenniük, semmiféle új módszerrel nem kerekedhetnek a „Szentírás fölé”. Azt mindig csakis szolgálni, megértését előmozdítani hivatottak. Nem az exegézis, de még csak nem is az igehirdetés nyújtja az üdvösséget. Ezt mindig csakis Krisztus adhatja. A biblikus szakember és az igehirdető Krisztust szolgálva, az ő tanítását közvetítve nyújthat segítséget az üdvösség eléréséhez. Mindenfajta exegetikai és igehirdető módszer és stílus egyre hivatott: azt a Jézust hirdetni, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Aki akkor és mindig a megváltó Krisztus. Ugyanakkor nem feledkezhet meg sem a szentíráskutató, sem az igehirdető az életnek arról a paradoxonjáról, melyet Franz von Baeder annak idején (1885) így fogalmazott meg: „Ha hűek akarunk maradni a régihez, akkor sohasem szabad belemerevednünk abba”. RÉGI ÉS ÚJ harmonikus kapcsolása — ez a mai szentírástudomány, azon belül is kiváltképp az exegézis célkitűzése. Ennek a tudományszaknak eredményeit kívánja felhasználni az az igehirdetés, melynek feladata — csakúgy, mint régen —, az evangéliumok igazságának, az örök értékű JÓHfRNEK közvetítése. Kétségtelen, hogy a korszerű törtenetkritikai exegézis sokak számára újszerűt, alig vagy nem ismertet közvetít: akadnak olyanok is, akik szemében a mai exegézis számos szolid 185
