Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Az igehirdetés "lelke": a Szentírás
nem így van ez például a gyakorló orvosoknál, mérnököknél is? El mernénk-e menni olyan orvoshoz, aki „megállt” a századforduló szakismereteinél? Megbíznánk-e azt a mérnököt bármely munkával, aki nem tart lépést a műszaki ismeretekkel? Kétségtelen tehát, hogy a szent írástudomány újabb eredményei — mindenekelőtt az exegézisre gondolok — a lelkiismeretes igehirdetőtől ma komoly „továbbtanulási" folyamatot igényelnek. E munka vállalásához természetesen nem csekély buzgóságra, áldozatos munkára van szükség. Minden igehirdetőnek — legyen bár pap vagy világi — legalábbis a II. Vatikáni zsinatnak idevonatkozó dokumentumát kellene ismernie (Az isteni kinyilatkoztatásról — Dei verbum). Sokszori újraolvasás után is újszerű megállapításokat olvashat abban. E zsinati határozatnak egyik alapvető kijelentése: ne keressünk mást aSzentírásban, mint azt, amit az számunkra — Isten rendeléséből — valóban nyújtani akar. Azt az „igazságot, melyet Isten üdvösségünk érdekében tévedésmentesen a szent iratokban számunkra nyújtott". Ha szem előtt tártjuké tanácsot, akkor igehirdetésünkben sem igyekszünk majd mindent „emberi" módon, azaz racionálisan „megmagyarázni”. Hiszen az ige hirdetőjének mindenekelőtt saját hitét, az egyház hitét kell a világ felé tárnia. Azt a hitet, mely a kegyelem indítása nyomán születik, s mely mindig személyes „bevetést", döntést követel mind az ige hirdetőjétől, mind pedig meghallójá- tól. Azt a hitet, mely az egész embert igényli, mely személyes állásfoglalást és életvitelt követel. Kétségtelen, hogy a Szentírás, a szent szövegek, bár elég fényt gyújtanak, ugyanakkor elég homályt is hagynak. Épp ez utóbbi körülmény miatt van szükség a személyes döntésre. Afelől természetesen nem lehet semmi kétségünk, hogy a korszerű szent írástudomány eredményeit felhasználó igehirdetőnek feladata, célja változatlanul a „régi”. Az ti., hogy minél közelebb vigye kortársaihoz, hallgatóihoz Isten szavát. Továbbá, hogy számukra e „szó” ne csupán írott vagy hirdetett elméleti igazság, hanem mindig életet formáló igazság is legyen. Kétségtelen, hogy ehhez nem lehet elégséges semmiféle „modern tudomány”, ehhez ma is szükség van az elmélkedő elmélyülésre, mindenekelőtt a Biblia elmélyült olvasására. Az sem kétséges, hogy kinek-kinek megvan a maga feladata. A szaktudósnak, az exegétának az, hogy „hidat verjen” a szent írástudomány új eredményei és az igehirdetés között. Az igehirdető viszont mintegy a „másik part” felől közelíti meg az új eredményeket. Minden hivatása magaslatán álló exegéta óhaja, hogy a Szentíráshoz, annak megértéséhez közelebb segítse az embereket. É törekvését az igehirdető azzal támogathatja (természetesen a kettő nem választható mereven szét: a jó exegéta lehet igen jó igehirdető is), hogy a katekézis, a prédikáció, a homilia során szélesebb kör elé tárja a szolid eredményeket. Hogy ezt megtehesse, állandó továbbtanulásra, olvasásra, elmélkedésre van szüksége. De hiszen éppen a zsinat kívánsága volt, hogy a papok és világiak buzgó olvasással, alapos tanulmányozással mélyedjenek el a Szentírásban (Dei verbum 25). Szent Jeromos figyelmeztetése ma is érvényes: „Aki az írást nem ismeri, Krisztust sem ismeri”. Némi elvi megalapozás után vegyük sorra a kérdés néhány gyakorlati vonatkozását. Se szeri, se száma azoknak a kijelentéseknek, írásoknak, melyek az utóbbi néhány évtizedben felpanaszolják: az igehirdetés, a prédikáció válságos helyzetben van. Meglehetősen nagy jóakarat kell hozzá, ha a mai átlag igehirdetést tartjuk szemünk előtt (tessék körkérdést intézni az „ige hallóihoz"!), hogy ne váljunk aggodalmaskodókká, sőt már-már kicsinyhitűekké. Vajon kinek van „statisztikai felmérése” arról, hogy hány hívő tekint érdeklődéssel a prédikáció elé, — és meghallgatva azt, csalódottan távozik. Csalódottan, ha nem felháborodottan. Sokak előtt ismert, hogy a zsinati tanítás „Isten üzenetének hirdetéséről”, „az igehirdetés üdvösségszerző hatékonyságáról” ír, ugyanakkor az átlag prédikációk, a „szent” beszédek nívója igen alacsony szinten mozog. Igen sok esetben alig emelkedik a hagyományos moralizálás, esetleg az unos-untalan elhangzó intések, feddések fölé. Az adott helyzetet sokan és sokfelé így vagy hasonló módon jellemzik. Ne „élezzük” azonban tovább, igyekezzünk inkább néhány pozitív megállapítást tenni. Elsőként azt említhetjük, hogy a Szentírásból merítő, a Szentírást magyarázó, kibontó igehirdetés 182
