Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A lélek és az értelem kapcsolata a Bibliában és magyarázatában

pl. ApCsel 2,1-4: 1Kor 12,1-11). Pál az 1. Korintusi levélben a Lélek utóbbi rendkívüli ajándékai közül behatóbban is foglalkozik a nyelveken szólással. Nem véletlenül, mert legalább akkora gond volt, mint amekkora ajándék. Nos, a nyelveken szólót a Lélek tölti be. ő imádkozik benne, de az értelem közreműködése nélkül (14,14). Pál a 14,19-ben ebből a szemszögből állítja szembe az értelemmel kimondott öt szót a nyelveken kiejtett tízezer szóval. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy — és itt hivatkozhatunk az ószövetségi hagyományra — az értelmes beszéd szintén a Lélek ajándéka. Ott is, ahol a Lélek az értelem ellentéte (14,14), csupán a Lélek két különböző tevékenységi módjáról van szó. Pál a 14. versben a pneumát (lelket) a Lélek keltette eksztázis szűkebb értelmében használja, szembeállítva vele az értelmet, amelyben ugyancsak a Lélek munkálkodik. A hitetlen megtérése ugyanis a keresztény közösségben, amiről a 24-25. versben ír, tudatosan történik és az értelmes prófétai karizma eredménye. (Az 1Kor id. verseihez I. G. Harder: Vernunft, in: Theologisches Begriffslexikon zum Neuen Testament, III. k. Wuppertal, 1972. 3. kiad.)

A néhány szentírási hely elemzéséből kitűnik: az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatást írásba foglaló Biblia több évszázados „termelés” végpontja, de sajátos természetrajza van. Mert úgy az ember alkotása, hogy az Istené, — és úgy az Isten műve, hogy az emberé. Nem úgy jött létre, hogy Isten Lelke az ember értelmét kikapcsolta, mint Sámuelét és prófétatanítványaiét, hanem az emberi értelem leleményét és erejét tiszteletben tartva ihlette, inspirálta a prófétákat és az újszövetségi szerzőket. A Bibliának e titokzatosan kettős természete mögött, melyek titkát rációval aligha fejthetjük meg, Jézus Krisztus isten-emberi misztériuma sejlik föl. Aminthogy Jézus Krisztus nem csupán ember volt — ariánus értelemben, és nem csak Isten — monofizita módon, úgy Isten szavának írásos üzenete, a Biblia sem kizárólagosan Isten vagy az ember alkotása, hanem mindkettőé. Ha tehát az írásokat „monofizita- ként” Isten „tollbamondásá”-nak tartanánk, vagy ellenkezőleg „ariánusként” csupán az ember mítoszteremtő hajlamának vagy éppenséggel az élet értelmét kutató becsvágyának tulajdonítanánk, akkor félreértenénk egyedi természetét.

Ha hitünk szerint az Ó- és Újszövetség keletkezéstörténetére, amint előbb említettük, analóg értelemben Jézus Krisztus misztériuma vetül és rajzolódik ki, sőt a pórusokon behatolva egész természetét átjárja és lényegét megszabja, akkor a Bibliát „fogyasztó” olvasásnak és értelmezésnek is ehhez kell igazodnia. Vagyis, ha a Szentírást csak mint emberi remekművet olvassuk, akkor „ariánusként” közeledünk feléje, viszont, ha csupán Isten szó szerinti diktátumát látjuk benne, akkor „monofizita- ként” értelmezzük üzenetét. Tudván tudva, hogy hajlamunk van az egyoldalúságra, ezért most, amikor a Biblia értelmezésére, racionális és pneumatikus olvasatára tereljük a szót, érdemes, sőt kifejezetten hasznos számításba venni az újabb nyelvészeti és irodalomtörténeti (kritikai) kutatások immár megbízható eredményeit. Az e területről érkező ösztönzések és hatások jótékonyan megtermékenyíthetik bibliaértelmezésünket. Néhányat megvizsgálunk közülük Jacob Kremer „Die Bibel — ein Buch für alle” c. könyvének összefoglaló fejezete alapján (Katholisches Bibelwerk, Stuttgart Vlg. 1986. 36-41. o.).

A szövegnek a közlésfolyamatban szolgáló szerepe van. A beszélő vagy író („feladó”) a szöveg által („medium”) közvetíti az üzenetet a hallgatónak, olvasónak („vevő"). A szöveg tehát akkor éri el célját, akkor talál magára, amikor a „vevő” befogadja (elolvassa, meghallgatja) és megérti, különben olyan, mint a konzervdobozba zárt étel. Ez a technikából (információelméletből) kölcsönvett modell minden bizonnyal tökéletlenül érzékelteti az emberi megértés folyamatát, hiszen az igazság közlése mindig feltételez az emberben bizonyos előzetes tudást (,,Vorwissen”-t), amelyhez kapcsolódik. Ám nagy segítségünkre lehet abban, hogy a bibliaolvasás és értelmezés egyik lényeges szempontját meggondoljuk. A „feladó — szöveg — vevő” kommunikációelméleti modellnek ugyanis a teológiában megfelelhet az „Isten—Biblia—bibliaolvasó (-értelmező) szerkezet”. Ez azt jelenti, hogy a Szentírás, amint a II. Vatikáni zsinat is megfogalmazta, olyan szöveg, amellyel Isten az emberekhez szól, és közli velük üzenetét, jó hírét. (Vö. Dei Verbum II, 9: VI,21: l,2).

157