Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tarjányi Béla: Közlésformák az evangéliumokban
— „(más)valaki” előbb el akarja temetni az apját, Lk 9,59: — „egy a tanítványok közül” el akarja temetni az apját, Mt 8,21: — „egy másik” el akar búcsúzni családjától, Lk, 5,61: — a gazdag ifjú elszomorodva elmegy, Mk 10,22. Ha viszont kifejezetten az apostolokról (a Tizenkettőről) van szó, az egybehangzó evangéliumok nemcsak késlekedésről, vonakodásról nem tesznek említést, de arról sem, hogy ők akár csupán fizikailag eltávolodnának Jézustól (kivéve, amikor Jézus ’küldi’ őket, és a szenvedéstörténetben). Az apostolok, ha egyszer Jézushoz csatlakoztak, egyszer s mindenkorra vele is maradnak. János evangélista nem veszi át az apostolmeghívás formáját, és beszámolóiban arról is minden további nélkül, nyugodtan beszél, hogy az apostolok eltávoznak Jézustól (András és János csak egy napig maradnak Jézusnál, Jn 1,39: András elmegy és hívja Pétert, uo. 41. v.: Fülöp elmegy és hívja Natanaélt, 45. v.). A negyedik evangélista számára fontosabb szempont az, hogy az apostolok azonnal felismerték Jézus kilétét („Te vagy az Isten Fia!” Jn 1,49), és késedelem nélkül elmentek elmondani ezt. b) A keresztény igehirdetés nem csak azért foglalta formákba a Jézussal kapcsolatos emlékeket, mert ezek az alkalmas módon kialakított, célirányos formák elősegítették az igehirdetés céljának elérését, hanem azért is, mert az ilyen formák rendkívül hasznosak, mondhatni elengedhetetlen feltételei és segédeszközei a szóbeli hagyomány őrzésének, átadásának. Az állandósult közlésformák támaszul szolgáltak az emlékezésnek, és megkönnyítették, sőt lehetővé tették a kapott ismeretanyag hűséges őrzését, változatos továbbadását, áthagyományozását. A szóbeli hagyomány ugyanis mindig, természeténél fogva a közlésformákra támaszkodik és épít, nem úgy, mint az írásos ismeretközlés, ahol a formáknak csak az esztétikum és a cél szempontjából van jelentőségük. Az olyan változatos, színes leírásokat például, amilyenek János evangélista meghíváselbeszélései, igen nehéz lenne emlékezetben tartani, hasonló módon szóban továbbadni, évtizedeken át szájról szájra terjeszteni, hirdetni anélkül, hogy meg ne változzanak. Ha viszont valaki ismeri az ’apostolmeghívás-történet’ sémáját, egy adott meghívástörténet felidézéséhez alig kell többet tudnia annál, mi volt az apostolok eredeti foglalkozása. Az emlékezet mentesül a terheléstől, és szabaddá válik, hogy az esetleges további, valóban fontos, konkrét részleteket megőrizze, és ha kell, biztosan felidézze. Sőt, az egyes, egyedi részletek megőrzése és felidézése sem jelent különösebb nehézséget, mert ezek az elbeszélések olyanok, hogy bennük minden logikusan, megfelelő képzettársítással kapcsolódik egymáshoz: Péter és András, Jakab és János testvérek: — kettesével hívja őket Jézus: halászok: — hálót vetnek a vízbe ill. hálóikat javítják, — „emberek halászai” lesznek, — otthagyják hálóikat: Zebedeus fiai: — otthagyják apjukat. Mindezek ismeretében teljesen érthető, hogy a szóban történő igehirdetés során kialakultak, és az egybehangzó evangéliumokban szinte kizárólagos szerephez jutottak ezek a közlésformák; hogy az őskeresztény tanításból szövegszerűen fennmaradt ismeretanyag túlnyomó része ilyen rövid, logikusan felépített, jól megjegyezhető kis egységekbe rendeződött; és hogy ezek az áthagyományozott egységek alkotják az egybehangzó evangéliumok anyagának legnagyobb részét. Az alábbiakban megközel ítően teljes áttekintést adunk a három első evangéliumban szereplő formákról. AZ ÁTHAGYOMÁNYOZÓ IGEHIRDETÉS FŐBB KÖZLÉSFORMÁI — A HÁROM ELSŐ EVANGÉLIUM ALAPJÁN — Jézus tanítását a következő formákban őrizték és adták tovább: Vándormondás (csak a mondás szövegét őrzik meg: az evangéliumokban mindig más összefüggésben található) forma nélkül példa: „Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők”, Mk 10,31 = Mt 19,30 = Mt 20,16 = Lk 13,30 = TamEv4 150
