Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A hittanító korszerű műveltsége
beszáll, és semmi újra nem hajlandó — még fogalmazásban és módszerben sem. Mindkét veszélytől óvnak kifejezetten a Cat. Trad, és az ezt megalapozó Szinódus intelmei (17. p.). Amikor a hetvenes évek elején nálunk is megkezdődtek a továbbképző kurzusok, s elhangzottak újszerű dolgok, pl. új zsinati egyházképről, zsinati szellemről vagy például a megkülönböztetés Jézus eredeti szavairól, és a valószínű módosításokról az ősegyházi kérügmában és evangéliumokban, még gyakran lehetett hallani egyes paptestvérektől méltatlankodásokat, tiltakozást az ,,új'' dolgok ellen. Ez ügyben már Schütz Antalnak volt mondanivalója, jóval a zsinat előtt, és az ő hithűségéhez aligha férhet kétség. Életem c. önéletrajzában (188.) olvassuk a sorokat: ,,A szellemi élet üteme ma oly gyors, hogy aki színvonalon akar maradni, tehát a teológiában a kortársakhoz akar szólni, annak úgyszólván minden öt évben újra kell tanulnia." (Érdekes, hogy két évtizeddel később K. Rahnertől egy egészen hasonló megállapítás olvasható.) Hogy azóta még jobban meglódult az idő, semmi kétség, s ezért még inkább kötelességünk teológiai műveltségünket szinten tartani. Ma, az űrhajózás korszakában pl. Krisztus mennybemeneteléről sokkal árnyaltabban beszél a teológia szentírási leírás exegézisénél, következőleg a korszerű prédikáció és kateké- zis sem fogja kitenni a hitet próbának vaskos, realisztikus leírásokkal, hanem elvon- tabban, a transzcendens létbe való átmenetet hangsúlyozva kell szólnia róla, a képszerűség nélkül. Semmi kétség, hogy ez a szüntelen önképzés, továbbképzés rendkívül sok időt vesz igénybe. Meisner kardinális hívta fel a figyelmet a legutóbbi Szinóduson, hogy „az utolsó 20 esztendőben az egyház olyan extenzív működést volt kénytelen vállalni, mint azelőtti kétezer éves történetében is alig. Konferenciák, tanácskozások és disputációk veszik el mérhetetlen időnket és erőnket." Mindezt tehát az „idők jeleként" értékelhetjük, a továbbképzőket és lelkigyakorlatainkat is, melyek az egyházon belüli szüntelen dialógusban, a tisztánlátás és útkeresés jegyében történnek. Az egyén élete és helytállása felelős evangelizációs munkájában aligha lehet egyszerűbb, kényelmesebb, mint az egyházé. Ezért nálunk legalábbis a magyar nyelvű szaklapok átolvasása elengedhetetlen követelményként jelentkezik (Teológia, Szolgálat, Mérleg s részben a Vigilia). SZEMBESÜLÉS A TERMÉSZETTUDOMÁNYOKKAL. A reneszánsz óta szüntelenül növekszik észrevehetőleg a humán (szellem- és kultúrtudományok) iránti érdeklődés, ehhez járult a XVIII—XIX. században a természettudományok térhódítása. E tudományok, különösen a természettudomány és a hozzá fűződő világnézet a maguk virágkorában, de tulajdonképpen mindmáig rendkívüli kihívást jelentettek és jelentenek a vallásos hitnek, következésképp az egyháznak. Ismeretük, figyelembevételük nélkül nem lehet helytállni az evangelizációs küldetésben, sem az egyszerűbb, sem a tudományos, teológiai szinten. Egyébként az a felismerés, amit az előbb Schütz Antaltól idéztünk a továbbtanulás szükségességéről, éppen ilyen tapasztalat hatására született benne. Prohászka pesti egyetemi tanársága idejében doktorátusra jelentkezett nála, és disszertációnak az akkor divatos antropológiai istenérvet választotta. De hamarosan rá kellett jönnie, hogy a helytálláshoz természettudományos ismereteit alaposan meg kell újítania, mert a klasszikus fizikában nagy földmozgás történt. Hasonló élménnyel a ma teológusának fokozottan kell számolnia, amikor a mikrofizika a makró- fizika törvényszerűségeit volt kénytelen revideálni, a kvantumelmélet az erőhatások folytonossági elvét kezdte ki, Heisenberg felfedezése pedig a bizonytalansági relációról a mechanikus determinizmust fosztotta meg mitikus egyeduralmától. A múlt, sőt a jelen század minden apologetikai tankönyve még ezzel a determinizmussal állott perben, a természeti törvények változhatatlanságáról szóló „legszentebb" tétellel — az isteni kinyilatkoztatás és csoda lehetőségének a biztosítására. Renan pl. Jézus Élete c.3 világhíres könyvének hatalmas, önigazoló Bevezetésében megszállottan bizonygatja, hogy „a csodák olyan dolgok, amelyek sohasem történnek meg . . . \
