Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gúthy Andor: "A zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság" (1Kor 1,23)
annyiunkat el nem múló szerelemmel szeret egy csodálatos Lény, a mi Istenünk, ő, aki az egész világnak Ura és Teremtője. Nem múlik-e felül minden elképzelhetőt, hogy egy ilyen Lény nemcsak köztünk van, megmutatja magát, de megkeres és szeret is minket? Ahogyan Szent János első levelében olvassuk: ,,A szeretetnek nem az a lényeges, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket és elküldte Fiát, bűneinkért engesztelésül" (1Jn 4,10). Úgy kellene hát várnunk, fogadnunk őt, ahogyan a pásztorleány vagy pásztorfiú várja, fogadja szerelmesét s ahogyan ő szeret minket, olyan önfeláldozó, mindent odaadó, olyan botrányos és balga szerelemmel! Persze, ez csak a mesében sikerül igazán. Vagy néha egy-egy nagy szent életében: Szent Pálnál, aki a harmadik égbe ragadtatott (2Kor 12,2), meg a vértanúk áldozatában. — Vagy sikerült ez a józan polgárok által bolondnak tartott Szent Ferencnek, az írástudatlan „egyházdoktornak'', Sienai Katalinnak, az éjszaka álruhában a szegények közt kincseit osztogató István királynak, az adakozása miatt a Wartburgból kiűzött Erzsébetnek, a nagy misztikus kármeíitáknak, Teréznek és Keresztes Jánosnak, a missziókban életüket áldozó férfiak és nők ezreinek. De hát az ő életük is mindig botrány és botorság volt. . . Mi késztette őket erre? vagyis hogy Ki? Ugye, a mi Istenünk ... De amint a mesebeli pásztorleány-pásztorfiú is hiába kereste volna a királyfit vagy királylányt (eszükbe sem juthatott ilyesmi), úgy mi, emberek is hiába keresnénk az igaz Istent, öt magunktól sohasem találhatjuk meg, ha ő nem keres, nem szólít meg minket. Magunktól azt sem tudnánk, kit, milyen Istent keressünk, ő keres minket, aki alkotott és azért, hogy az övé legyünk. De nem mint teremtett tárgyak: szabadságot adott s azzal kell felé fordulnunk, elfogadnunk hívását. Hív, és ezt mondjuk kegyelemnek. A kegyelemre adott válaszunk a hit. Szépen jelképezi ezt Michelangelo mennyezet- freskója a Sixtus Kápolnában: az ember teremtése. Isten lefelé nyújtott ujja a kegyelem s Ádám felemelt karja a hit jelképe. Vagy ahogyan Szent János tanítja: „A szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret. Istentől való és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet" (1Jn 4,7). A főparancs: szeresd Uradat, Istenedet és szeresd embertársadat, — válogatás nélkül! Nemde, a mi Istenünk legfőbb parancsa is botrány és balgaság!? És ha jézus szenvedésének botrányát és balgaságát próbáljuk megérteni, a Szeretet-Istent, akkor fogjuk fel Szent Pál sóhaját: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?" (Róm 8,35). És akkor értjük meg a Zsidóknak írt megdöbbentő tanítását: „Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, szenvedésből engedelmességet tanult" (Zsid 5,8). A hit kegyelem, ajándék, de vigyáznunk kell rá, amíg a földi létben botladozunk. Növekedése általában lassú, mint a Jézus példabeszédeiben említett növényeké. Ha azután az igaz Istent, a mi Istenünket megismertük, nehéz már tőle elszakadnunk (a hitetlenek általában hamis istenképtől fordulnak el). Ahogy az igazi szerelem sem múlik el egykönnyen az életben elkerülhetetlen gyarlóságainkból fakadó súrlódások miatt. A szerelemben és az igazi hitben már nem botrány és balgaság többé az, ami a kívülálló számára annak látszott: valódi bölcsességgé változik! És ahogy a szerelmesek szívesen táncolnak, nekünk, hívőknek is újjongó, táncos kedvünk kellene hogy legyen Istenünk színe előtt. Amint Dávid király is táncolt a Jeruzsálembe hozott frigyláda előtt, (gy örülni nem lehet sem ideológiának, sem elvont isteneszmének, csakis Személynek, akit szeretünk, akinek nemcsak eszünket, de szívünket is oda tudjuk adni. Végül is milyen hát a mi Istenünk? Persze, hogy nem tudtam elmondani, eldadogni sem, pedig kisgyermek korom óta ismerem, azaz hogy látom: botránynak és balgaságnak tűnik minden, ami vele kapcsolatos. Olyan botrány és balgaság, ami képzeletünket felülmúlóan gyönyörű és értelmünket meghaladóan nagyszerűen igaz! Úgy gondolom és érzem, csak e botrányos és balga istenkép tudja kielégíteni értelmünket, érzelmeinket és vágyainkat. Igaz, végül is ismeretlen Isten ő, a mi Istenünk. Tőlünk és minden elképzelésünktől egészen különböző, egészen más. De Jézus Krisztusban mégis annyit megmutatott önmagából, hogy tudjuk: ő a Szeretet, — és 120
