Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gúthy Andor: "A zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság" (1Kor 1,23)
csonyi keresztútra" rálépni azt jelenti, hogy követem Krisztus bemutatkozását, azaz rajta és benne lelem meg Atyjának, a mi Atyánknak igazi arcát. Ez az igazi istenarc induláskor még nem ismerhető fel. Az ember minden egyes új élethelyzete megkérdőjelezheti az eddigit, hiteles válasz csak akkor nyerhető, ha az úton rajta állok, hiszen ott és csak ott találom meg az objektivációs pontok rendes sorát (= dogmák, mint Isten—ember élő kapcsolatának biztosítékai), melyek egyedül tudják garantálni, hogy a szóródó emberi szeretet a nagy Titok felé haladtában el ne tévedjen. Vonz bennünket ez a Titok, az Istennek lenyúló és felemelő szeretete. Mai válaszunk egyúttal örök is, ahogy azt Charles Foucauld imádkozta: ,,Neked adom magam . . . határtalan bizalommal, mert Te vagy az én Atyám.” Gúthy Andor „A ZSIDÓKNAK BOTRÁNY. A POGÁNYOKNAK MEG BALGASÁG" (1 Kor, 1,23) Szent Pál a megfeszített Krisztusról írja a fenti szavakat, de ha jól meggondoljuk, azok egész keresztény Isten-képünkre és hitünkre vonatkozhatnak. Zsidókon és pogányokon persze nem az izraelitákat, illetve a természetvallások követőit vagy az ateistákat kellene értenünk, hanem egy bizonyos fajta, Istenben jóformán csak a Mindenhatót, a hatalmas Uralkodót látó Isten-hívőt (s ez korántsem jellemzett minden igazhitű zsidót), és egy bizonyos fajta, teljesen racionálisan gondolkodni akaró (de persze az igazi rációig fel nem érő) Istenben nem hívőt. És talán azt is mondhatjuk, hogy igen sok ember e két csoportba tartozik, esetleg egyszerre mindkettőbe is, nem véve ki számos keresztényt sem. Hiszen a legtöbben a hagyományos, a nem botránkoztató Isten-képet keresik vagy éppen azt vetik el, botrány vagy balgaság, esetleg mindkettő címén. Persze, elsősorban a megfeszített Isten botrány és balgaság. De vajon nem az-e már maga a hármas-egy-lsten is? Nem az-e a mindenható Teremtő, aki megengedi, sőt szereti, ha gyarló és bűnös teremtménye Atyának szólítja, sőt ennél is gyöngédebb szóval „Abbának”, szinte „apukának”? És a Második Személy, aki nem úgy lett emberré, mint a pogány mítoszok istenei, látszat vagy esetleg alkalmi, átmenetileg felvett, majd ismét levetett embertesttel. Valóságos emberré lett, aki fogantatott, született, dolgozott, elfáradt, gyötrődött, sírt és szenvedett — örült is persze —, s végül meghalt; feltámadva pedig test szerint is örökké ember marad Isten-volta mellett. S a Lélek nem botrány és balgaság-e, ha azt valljuk róla, hogy a — lényeget illetően — tévedhetetlenül vezeti az egyházat, ezt az szellemileg és erkölcsileg egyaránt gyakorló és esendő, tévelygő emberekből álló társaságot? S bár az egyház Lelke O, mégis ott fú, ahol akar s kegyelme az egyházon kívül is működik és irányít? íme, ez ragadott meg elsősorban, mikor a mi Istenünkről próbálok írni, hogy ti. botránynak és balgaságnak tűnik Ő és minden megnyilvánulása „zsidóknak és pogányoknak" egyaránt. Ahhoz nincs erőm, hogy elmondhassam, hogyan látom őt, vagy akár hogy elképzelhessem, hogyan van jelen az emberek világában, az én világomban. Számunkra ő elképzelhetetlen és kimondhatatlan Valaki. Még a legnagyobb misztikusok is csak dadogni tudnak, ha róla akarnak szólni. Gyarló szavaimmal én is el szeretném dadogni rácsodálkozásomat a mi Istenünkre. Ut volt ez számomra, út lehet mások számára is a mi Istenünkbe vetett hithez. A mi Istenünket nem az emberek, nem is mi keresztények találtuk ki. Ezt az Istent nem lehetett kitalálni. Sem az ősidők mágikus sejtelmei, sem az emberi logika, sem az emberben lakó művészi érzés és vágy, sem a társadalmi együttélés szükségletei nem vezethették az embert a keresztény Isten, a mi Istenünk fogalmához — bár ismerete előre lendítette a bölcseletet, legnagyobb ihletője lett a mű118
