Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A hittanító korszerű műveltsége
zád, annál messzebb van végtelenséged, de szent emberséged annál mélyebben enyém” (Szentlélek hárfája c. imakönyv). Ez a hívő is boldogan konstatálja, hogy milyen messzire került a gyerekkori fantáziadús, érzelmes kapcsolat (,,a legnagyobb fölség, akihez még szólni sem lehet, csak a szemet behunyva fogadni a szentostyában . . „gyermekként, öntudatlanul is a litániás imádságokban a tiszteletet . . .") atmoszférája, s milyen hétköznapi, élő és közeli lett az Isten. Ugyanakkor ez a közelség tele van jövővel és távlattal. „Arra törekszem, hogy számomra a Szentháromság, annak közössége legyen életemben a legnagyobb szellemi kapocs" . . . „Számomra a megváltás a legnagyobb szenvedésekben, bizonyára még a halálban is, a reménységet fogja jelenteni.” . . . „Mária jelenleg az emberiség Anyját jelenti számomra.” Ez a pár idézet is sejteti, hogy az igazi keresztény az, aki folytonosan közeledik Istene felé, aki folytonosan igazibb keresztény lesz. Azt hiszem, ezt kevéssé tudatosítjuk híveinkben. A gyakorló keresztény — előrehaladva hitében — szomorúan állapítja meg régi gyarlóságait, ahelyett, hogy észrevenné, hogy jelenlegi magaslatáról tűnik csak alacsonynak a régebbi állapota. Azután tapasztalva jelenlegi gyarlóságait, elborzad, hogy milyen messze van a tökéletességtől. így aztán a keresztény ember sokszor az, aki a legtökéletlenebbnek érzi magát (s ennek megfelelően zsémbes vagy deprimált), mert elindult a tökéletesség útján, de még mindig messze van a cél. Rá kell ébreszteni őt arra,hogy azért már jó úton jár. S a mai pesszimista világban egy ilyen optimista ember a legnagyobb áldást jelenti. Koncz Lajos A HITTANÍTÓ KORSZERŰ MŰVELTSÉGE A hit átadásának, kontinuitásának elakadása szekularizált világunk égető problémája lett, amiről sok aggódó szó esik manapság. Az okok közt rámutatnak a társadalom, közösségek, családi kötelékek általános fellazulására, a hagyományok, értékek devalválódására. Ennek következtében ui. a hitnek mint hagyományos értéknek átadása is kétségessé vált, sőt sok esetben kifejezett törésről kell beszélni, a hagyományok, az átadás megszakadásáról. Ilyen helyzetben a hivatásos hittanításnak a jelentősége sokszorosan megnőtt, mert amit a családban már nem kap meg az ember — ha később egyáltalán jelentkezik a vallási igény —, azt a „hivatalos" hittanoktatásnak kell pótolnia. De mert a természetes, gyermekkori, „mélylélektani" gyökerek hiányoznak, e hittanításra fokozott felelősség hárul, mert már magasabb szinten, kritikus, tudományos és kulturális igényességnek kell megfelelnie, ha igazi elfogadásra akar találni. Az ilyen helytálláshoz szükséges komponenseket szeretné az alábbi írás számba venni, vagyis a hitoktató (pap, vagy világi lelkipásztor) szükséges szellemi felszereltségét, korszerű műveltségét felvázolni, a vele és küldetésével szemben támasztott kívánalmak, elvárások szempontjából. Persze aligha vállalkozhatunk teljességre — az anyag sokrétűsége, gazdagsága és a szempontok, látószögek pluralizmusa következtében. Átfogó tárgyilagosság helyett inkább valamilyen személyes jellegre, burkolt vallomásra számíthatunk, óhatatlanul arról tanúskodva, hogy az anyag gazdagságából és az úgynevezett korszerű műveltség széles palettájáról mik vannak közelebb a szerző szívéhez. De az is természetes, és mind a hittanító alapműveltségétől, mind pedig a hallgatósága adottságaitól és alkalomtól is függ, hogy konkrété mit, milyen régit, vagy újat, természettudományosat vagy irodalmit, bibliait vagy elvont teológiát hozunk a szív bőségéből. 7
