Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bolberitz Pál: Az ige hallgatói
Bolberitz Pál AZ IGE HALLGATÓI Mindnyájan az Ige hallgatói vagyunk, hiszen a „hit hallásból ered, a hallás pedig Isten igéjéből” (Róm 10,17). Nem mindegy tehát, hogy eléri-e és miképp éri el a hallgatóság „szívét" az isteni szó. Az igehirdetés akkor ér célba, ha „itt és ma" megragadja a hallgatóságot és a krisztusi életre serkenti. Milyen jogos elvárásokkal fordulhat tehát az ige mai hallgatója az igehirdetés és az ige hirdetője felé? Az isteni szó hirdetője és hallgatója. Annak, aki Isten igéjét hirdeti, két dologra kell ügyelnie: arra, hogy valóban Isten igéjét hirdesse, és azokra, akik hallgatják szavait. Az igehirdetőnek sohasem szabad úgy „alkalmazkodnia" a hallgatóság elvárásaihoz, hogy az a hiteles evangéliumhirdetés rovására menjen. Az igehirdető az egyház megbízottja s ebből a megbízatásból fakad szolgálata a világ üdvösségének munkálásában. Még Istentől kapott hivatása is az egyházon belül és az egyház jóváhagyásával realizálódik. Nem hirdetheti tehát „önmagát" és nem hirdethet más névben üdvösséget, csak Jézus Krisztusban. Ám ugyanakkor az is tény, hogy az isteni szó emberek közvetítésével jut el az emberekhez, hiszen ember viszi a másik embert Istenhez. Ezért egyáltalán nem közömbös, hogy ki, mit, kinek és hogyan hirdet. Fontos, hogy az igehirdető ne csupán Isten szócsöve, vagy egyházi „információk" szenvtelen tolmácsolója legyen, tanúságtevőnek is kell lennie. Tanúságot pedig csak arról tehet, amit maga is hisz, remél és szeret. Ha ez, a jó értelemben vett indulati töltés, érzelmi háttér hiányzik az igehirdetö szavaiból, akkor az nem lesz hatékony isteni szó, hanem csupán a vallásról szóló, vallási nyelven megfogalmazott információ, közlés. Hitet ébreszteni, hitet megerősíteni, hitből fakadó életre ösztönözni csak az tud, aki maga is hiszi, amit mond, és teszi azt, amit hirdet. Ha pedig ez utóbbi túlcsorduló mértékben érvényesül, akkor még a prédikáció tartalma és formája is csak másodlagosnak tűnik, — ámbár ez is nagyon fontos, hiszen a szónoklásnak is megvannak a maga szabályai, amit, — ha az igehirdető nem vesz figyelembe, — akkor ennek az isteni szó hatékonysága leli majd kárát. Amikor egyrészt valljuk, hogy Isten igéjének önmagában is „ereje" van, mert „Isten szava eleven" (Zsid 4,12), mégsem tulajdoníthatunk „varázserőt" neki. Az Ür Jézus ugyanis az evangélium hirdetését emberekre bízta. Ezért az ige hirdetőjének személye sem elhanyagolható szempont. Prófétai szót várnak tőle az emberek, a kifejezés újszövetségi értelmében (Ef 4,11). Ez pedig azt jelenti, hogy a megbízott rendelkezzék azzal a karizmával, ami képessé teszi arra, hogy a kinyilatkoztatott isteni titkokról hatékonyan szóljon, az egyház küldötteként, az egyházban. Az utóbbi kifejezés hangsúlyos, mégpedig abban az értelemben, hogy akik ma az ige hirdetőjét ebben a szolgálatában hallgatják, valamiképpen az „egyházhoz tartozónak" tudják magukat. Ha nem is tekinthetők mindnyájan „jogi" értelemben egyháztagnak, de amikor — a templomban, egyházi szertartáson vagy egyéb alkalommal — a pap szavát hallják, aki mint az egyház megbízottja beszél, bármely kérdésről is legyen szó, elvárják tőle — még a nem hívők is —, hogy „egyháziasan" nyilatkozzék. Az ige hirdetője tehát mindig az egyház küldötteként és az egyházban nyilatkozik meg. Erről a tisztéről és felelősségéről sohasem szabad megfeledkeznie. Lehet valamiről magánvéleménye, de akkor hangsúlyoznia kell — s ebből még napjainkban is sok félreértés származik mind hívő mind nem hívő körökben —, hogy az nem az egyház hivatalos álláspontja, hanem a saját nézete, melynek igazságértéke érveinek súlyától függ. Az ige hirdetőjének kell tekintenie a hallgatóságra, hogy azok őt itt és most az egyház tagjaiként hallgatják. Mert ha odafigyelnek szavára, akkor — még a nem hívők vagy a jószándékú érdeklődők is — az Isten igéje után érzett szomjúság miatt teszik ezt. Tehát hallgatói az „egyházban" figyelnek rá. Ebből pedig az következik, hogy a hallgatóság nem világias csevegést, műveltségének csillogtatását, nem jópofa anekdótázást, nem is kihegyezett „antiklerikális" kritikát vagy az egyház hittételeinek illetve jogrendjének fellazítását szolgáló eszmefuttatásokat vár Isten szavának közvetítőjétől. Nem is arra kiváncsi, hogy igehirdetés címén meddig képes elmenni a világ iránt érzett, ám hamisan értelmezett „szolidaritás" jegyében egy pap vagy teológus —, esetleg annyira, hogy végképp ne lehessen megállapítani, mit hisz, vagy egyáltalán hisz-e? Az ilyen elvfeladó, kételke121
