Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - KÖRKÉP - Schmatovich János: Pápaság és egyházkép
bum visibile-nek) tartották. Következésképp ott van az egyház mindenütt, ahol tisztán hirdetik az evangéliumot és ahol az evangélium szellemében szolgáltatják ki a szentségeket (Ágostai Hitvallás, 7. art.). Természetesen ebben a szemléletben az egyház egysége is csak az evangéliumba vetett közös hitben ragadható meg, s egyáltalán nem írható körül külsőleg, a világi hatalom mintájára. Az egyháznak nincs látható vezetője, láthatatlan feje pedig Jézus Krisztus. A pápa primátus-igénye ellentmond a Jézus Krisztusról szóló evangélium elsőbbségének. A Jézus Krisztusról szóló evangélium primátusa biztosítja a krisztusi ember szabadságát. A II. Vatikáni zsinat ezen a téren is fontos kezdeményezéseket tett. A Kinyilatkoztatásról szóló konstitúcióban hangsúlyozza, hogy minden egyházi hivatalt alá kell rendelni az Isten szavának, és azoknak mindenkor az ige szolgálatában kell állniuk [vő. 10. p.). A vallásszabadságról szóló nyilatkozat pedig kiemeli a hitbeli elkötelezettség szabad és felszabadító jellegét (vö. 10. p.). Ezért a II. Vatikánum után az egyházfőség kérdése is csak az evangélium elsőbbsége és a pápa fősége, továbbá az isteni jog (ius divinum) és az emberi jog (ius humánum), valamint az egyházi szabadság és az egyházi megkötés között fennálló viszony mélyreható elemzésével oldható meg. Számos protestáns teológusnak az a véleménye, hogy a római katolikus egyház primátus-felfogása mögött az az egyoldalú szemlélet húzódik meg, amely túlhangsúlyozza az egyház látható, testet öltő alakját, ami azután az egyház intézményes formájának Krisztus Testével való azonosításához vezetett. c) Az egyház mint intézmény a katolikus felfogás szerint. A jog és a jogalkotás már az antik Róma jellemző sajátossága volt. Új síkon, de erre az ősi római szellemre megy vissza — mind elvben, mind gyakorlatban — Róma püspökének joghatósági primátusa. Róma már a III. század óta a „klasszikus" újszövetségi Péter-helyre hivatkozik: „Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is" (Mt 16,19). „Kötni és feloldani" szópár eredetileg a kiközösítésre és az átok alól vaó felmentésre utal, azaz a látható egyház közösségéből való kizárást és az abba való újrafelvételt akarja kifejezni, (gy az egyház látható, jogi, intézményes formájának hangsúlyozása fokozatosan a római egyházkép lényegi vonásává lett. Megfigyelhető még egy másik mozzanat is: időközben előtérbe került az egyház katolikus mivoltának, mindeneket átölelő jellegének, a térbeli és időbeli egyetemességének hang- súlyozása. Ez alapjában véve már az efezusi levél nézőpontja is, ahol az egyház úgy áll előttünk, mint Krisztus egyetemes, a világmindenségbe belenövő Teste. Ahol az egyház ezt az egyetemes, intézményes formáját állítja az érdeklődés előterébe, ott önkéntelenül is felmerül az egységet szolgáló, központi és egyetemes hivatal kérdése. A helyi egyház sem nélkülözheti azt az egyházi hivatalt, mely az ige hirdetésében és a szentségek kiszolgáltatásában egyenesen az egyházépítő és a mindenkor kezdeményező Jézus Krisztust, az egyház Fejét, Vőlegényét, Építőmesterét, Jó Pásztorát képviseli és teszi láthatóvá. Sőt, a hivatal a maga külön krisztusi meghívása és küldetése révén kifejezésre juttatja azt, hogy az üdvösség nem „alulról", a közösség kebeléből származik, hanem „felülről", magától Jézus Krisztustól jön. Hasonlóképpen szüksége van az egyetemes egyháznak is Krisztus helyettesére, megjelenítőjére, aki mint személyes tanú, az egy és egyetlen Krisztus láthatóvá tett „képmása". A pápa primátusa egyáltalán nem homályosíthatja el Krisztus elsőbbségét az egyházban, sőt inkább Jelszert és tanúságtevő kifejezésre juttatja azt. Ezzel egyúttal a krisztusi szabadság (Gál 5,1) tanúja és munkálója marad. A pápa mint Krisztus képviselője őrzi és biztosítja az egyházban az egységet és sokféleséget. A katolikus teológia a II. Vatikánum óta a vezetői tisztséget ,,szolgálatnak" tartja. Ezzel egyszersmind a XIX. század számos elképzelését, mely a pápaságról kialakított képet is befolyásolta, mint pl. a hatalom, uralkodás, joghatóság, háttérbe szorította. A katolikus felfogás szerint a pápa mindenkori, fel nem adható feladata az egység szolgálata. Vezető szerepénél fogva helyi egyházakat a világegyház élő organizmusává egyesiti. Ezen túlmenően összekötő kapcsot jelent az apostoli kezdet egyháza és a történelemben tovább élő egyház között. Ennek a római katolikus egyházszemléletnek megvan a maga jelentősége. Befelé a testületi azonosság erős érzését ápolja, kifelé pedig az egyházat az egység és a béke nagy jelévé avatja. Ugyanakkor ennek a szemléletnek — nem utolsósorban ökumenikus összefüggésben — megvan a maga korlátja is. A Szentírás és a szenthagyomány számos más „modellt" is ismer az egyház lényegének körvonalazására, melyek az intézményes szemléletet kiegészítik, elmélyítik, kiszélesítik, vagy akár relativizálják. A II. Vatikáni zsinat számolt ezzel a ténnyel, ezért szakított a klerikalizmus, a juridizmus és a triumfalizmus szellemével, amely az egyház intézmény jellegének egyoldalú hangsúlyozásából táplálkozott. A zsinat az egyházat Isten népének, Krisztus 51
