Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - KÖRKÉP - Schmatovich János: Pápaság és egyházkép
Schmatovich János PÁPASÁG ÉS EGYHÁZKÉP A XI. század keleti és a XVI. század nyugati egyházszakadást megelőző vitákban a hittani és egyházfegyelmi kérdések között szerepelt a pápaság intézményének kritikája is. Az újkori keresztény egységtörekvésben pedig minduntalan a tárgyalóasztalra kerül a „Péter-hivatal” témája. Új teológiai irányvonal. Az ökumenikus dialógusok eredményeit csak az új, mélyreható teológiai irányvétel teheti lehetővé. Gondolunk itt elsősorban a bibliatudomány megújhodására és a patrisztikus teológia elmélyítésére. A közös módszerek alkalmazása a bibliamagyarázatban messzemenő közös eredményeket hozott az evangélikus és a katolikus exegéták körében. Természetesen az exegézis területén — hasonlóan más tudományokhoz — egyes részletkérdésekben ma is vannak eltérő magyarázatok, de ezeket ma már aligha lehet csupán az egyes felekezetekre jellemző eltéréseknek nevezni, hiszen a különbségek manapság magukban a felekezeti teológiákban is megtalálhatók. Napjainkban a katolikus teológia széles körű elismeréssel számolhat akkor, amikor rámutat arra, hogy Péter már a Tizenkettő testületében a szóvivő és a képviselő szerepét vitte, hogy ő volt a féltámadás első hivatalos tanúja, hogy a jeruzsálemi ősgyülekezetben vezető szerepet játszott, hogy a Péter személyéhez kötött vezetői funkcióról az összes fontosabb bibliai hagyományvonal tanúskodik (Pál: 1Kor 15,5; Gál 1,18; 2,7—9; szinoptikusok: Mt 16,18 kk.; Lk 22,32; János: 21,15—19; kései apostoli iratok 1 és 2 Péter levél). Ez az eszmei összhang meggyőzően jut kifejezésre á ,,Biblia Pétere" (1974; német ford. Stuttgart, 1976) című könyvben, amely a Péter hivatalával kapcsolatban megtartott észak-amerikai katolikus—lutheránus párbeszéd eredményeit tartalmazza. Megjegyezzük, hogy a tanulmány a péteri hivatal lehetséges utódlását már visszafogottan tárgyalja. Ezen a téren a közös kijelentés nem megy túl azon a megállapításon, hogy a bibliai tanítás további kibontakozása és hatástörténete nem zárja ki az egyházban a maradandó Péter-hivatal létezését. Az egyház történelme világosan mutatja, hogy Róma már jóval a konstantini fordulat (313) előtt, a gnózis támadásainak idején, fontos tájékozódási szerepet töltött be. A római püspöki szék fontos szerepet játszott a bibliai kánon és az apostoli hitvallás megszerkesztésében is. Erről tesz tanúságot már a II—III. században az 1. Kelemen-levél, Iréneusz és Tertullián. Másfelől viszont ma a katolikus teológusok is elismerik, hogy mindebből — történelmileg nézve — nem lehet levezetni az I. Vatikáni zsinatnak a pápa joghatósági primátusáról és tévedhetetlenségéről szóló dogmáját. Az Újszövetségre és az ókori egyház történetére támaszkodó bizonyítási eljárást, miként ezt az I. Vatikánum előterjeszti, ma a katolikus szakemberek árnyaltabban kezelik. Bár az Újszövetség feltünteti Szent Péter kiváltságos helyzetét, a későbbi évszázadok pápasága viszont nem vezethető vissza töretlenül a Szentírásra abban az értelemben, hogy Jézus Péter személyében „kinevezte az első pápát”. A logikai levezetés vagy az organikus fejlődés útja is elégtelennek bizonyul. Sokkal inkább a történelmi körülmények és az ezek által megkövetelt intézkedések voltak azok a tényezők, amelyek előmozdították azt, hogy az Újszövetség Péter-képe a IV—V. századtól kezdve egyre inkább a római püspökök primátus igényének alátámasztására szolgált. Ezért ma a legtöbb katolikus és protestáns exegéta egyetért az amerikai kollégákkal abban, amit ezek az említett dokumentumban lefektetnek, hogy ti. az Újszövetségből kiolvasható ugyan egyfajta Péter-funkció az egység szolgálatában, de ugyanakkor „azt a kérdésfelvetést, vajon Jézus első pápává tette-e meg Pétert, anakronisztikusnak tartják, mivel ez a kérdés a pápaság későbbi modelljét tartja szem előtt és ebből vetítjük vissza az Újszövetségbe". Joggal állapítják meg: „Az ilyen kérdés felvetésével nem védhetjük, de nem is támadhatjuk a pápaság intézményét.” Tehát patt-helyzet előtt állunk? Egyáltalán nem! Messzemenő megegyezés mutatkozik ugyanis azon a téren, hogy módszertani szempontból jogós, sőt teológiailag is szükségesnek látszik annak a kérdésnek a felvetése: vajon a későbbi tapasztalatokat és fejlődési eredményeket visszamenően lehet-e igazolni — és ha igen, milyen úton-módon — magából az Újszövetségből és a koraegyházi hagyományból. Ezáltal a teológiai kérdésfelvetés megszabadul az eddigi meglehetősen görcsös és jobbára apologetikus beállítottságtól. 49
