Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Jézus szavai és tettei
tak elő. Jézus azonban nem ezt tette, hanem megosztotta tanítványaival az Istennel folytatott párbeszédeinek jellegét és módját (vő. Lk 11,2). Beavatta őket az imádság ,,műhelytitkaiba". Egyszerű szókészletet, puritán stílust adott nekik, hogy ne a szószaporitásban, hanem az Atya akaratának teljesítésében lássák az Istennel való kapcsolat lényegét. Ezért az „Atya" Lukács féle rövidebb változata hívebben őrzi Jézus imádságának eredeti természetét, mint a ,,mi Atyánk" a Mt-ban (6,9). Az „Abba" szó azután a szüntelen használat és imádság révén hamarosan széles körben elterjedt és közkedveltté vált az első keresztények között. Ezt a gyakorlatot — jó harminc évvel Jézus halála után — ékesen példázza Szent Pál esete. Az apostol görögül ír a rómaiaknak, akik nem beszélték Jézus anyanyelvét. Levelében azonban mégis idézi az arám ,,Abbá"-t. Nyilván azért, mert évek során a keresztény istentisztelet és élet kulcsszavává lett. „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa szólítjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkűnkben, hogy Isten gyermekei vagyunk" (Róm 8,15—16; vö. Gál 4,6—7). Tény, hogy a Jézus imádságának gazdagságára és gyakoriságára vonatkozó élő hagyományt Lukács találékonyan, minden lehetőséget kihasználva értékesítette evangéliumában. Jézus imádkozik, és belső kapcsolatban áll az Atyával, amikor megkeresztelkedik (3,21). Éjszakahosszat imádkozik a tizenkét apostol kiválasztása előtt (6,12). Színeváltozása a hegyen —úgy tűnik — imádságának eredménye és kifejezése (9,29—36). A Getszemáni kertben pedig szavakkal és szavakért küszködik, úgy hogy „verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre" (22,34— 45). Olykor meg — erről is értesülünk — „kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélek- ben", s adott Neki hálát a hetvenkét tanítvány küldetésének sikeréért (10,21—22). Mivel az imádság Jézus belső életének hiánytalan kifejezése volt, ezért szavai és gesztusai mély nyomokat hagytak mindazokban, akik vele voltak. Később, halála és feltámadása után vissza-visszaemlékeztek rájuk és utánozni kezdték őket. Márk például a keresztség szertartásának stílusában tudósít a süketnéma meggyógyításáról, amikor így fogalmaz: Jézus ,,. . . fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét, föltekintett az égre, fohászkodott és szólt: ,Effata, azaz nyílj meg!' " (7,33—34). Jézusnak ugyancsak az Istennel való benső egysége tette emlékezetessé azt a kézmozdulatát is, amellyel megtörte a kenyeret. A mozdulatokról — föltekintett az égre, áldást mondott, megtörte a kenyeret — körültekintő figyelemmel és aprólékos gonddal számolnak be az evangéliumok szerzői mind a kenyérszaporítás, mind az utolsó vacsora jelenetében (vö. Mt 14,19; 15,36 és 26,26—27). A kenyértörés gesztusa, akárcsak a fület és nyelvet érintő kézmozdulat feledhetetlenül rögzült az emlékezetbe. Úgyhogy a két emmauszi tanítvány az úton melléjük szegődött idegenben csak akkor ismerte föl Jézust, amikor az megtörte és megáldotta a kenyeret (vö. Lk 24,30—31). Az ApCsel- nek szerzője külön gondot fordít annak bemutatására, hogy Jézus imádkozó szavainak és mozdulatainak továbbadása nem élettelen gesztusok és holttá vált ismeretek átszármaztatása, hanem olyan örömhír átörökítése, amelyet a korai igehirdetők hittel megvalósítottak és megéltek. Következésképpen Lukács aprólékosan leírja: hogyan követte és utánozta Péter és Pál Jézusnak hatalommal végbevitt tetteit. A béna Éneász meggyógyításában (9,33—34) és a joppéi Tabita feltámasztásában (9,36—41) Péter ugyanúgy és ugyanazokkal a szavakkal gyógyít, mint Jézus: Lk 8,51—56: Leány kelj fel! Jézus megfogta a leány kezét. Jézus, amikor odaért a házhoz, nem engedett be senkit. ApCsel 9,36—43: Tabita, kelj fel! Péter odanyújtotta a kezét és fölsegítette. Péter mindenkit kiküldött. Pál „életrajzában" Lukács ugyanezt a párhuzamot dolgozza ki. Az apostol Lisztrában meggyógyít egy születésétől fogva béna embert (14,8—10). Majd ő is föltámaszt egy ifjút, Euti- chuszt, aki elaludt a hosszú igehirdetés alatt, lezuhant a harmadik emeletről, és holttá zúzta magát (20,1—10). Az Író, Pállal kapcsolatban, szintén megemlíti a jézusi hagyomány fontosságát és folytonosságát, mégpedig mint megvalósított, megélt kérügmát. Az apostol hivatkozik is rá az efezusi presbiterek előtt: „Ti tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan éltem köztetek" (20,18). Olyan életmódra utal, amely Jézusra volt jellemző. Majd részletekbe is bocsátkozik: „zaklatások közt éltem" (20,19), „házról házra tanítottalak benneteket" (20,20), „nem kívántam senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját. Ti tudjátok, hogy ezek a kezek 232
