Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Jézus szavai és tettei
vetkeztében. A Szentírás szerint nyilvános működése előtt ácsként (vö. Mk 6,3) kereste a kenyerét. Ez a mesterség az ókorban többet jelentett, mint modern világunkban. Az ács amolyan helyi vállalkozó volt, aki házakat, otthonokat, hidakat épített. Más foglalkozásokkal összehasonlítva jól fizető szakmának számított, s tisztes megélhetést, anyagilag rendezett életkörülményeket biztosított. Amikor Jézus tudatosan felhagyott ezzel a mesterséggel, és Isten királyi uralmának vándorprédikátorává lett, akkor vállalta a kockázatot, hogy elesik eddigi biztos jövedelmétől. És amikor másoktól kívánja az önkéntes szegénységet, akkor azért teszi, mert maga is szabádon választotta azt. Fejtegetésünket alátámaszthatja az a Jézusról szóló hagyomány, amelyet a 2Kor 8,9 őrzött meg számunkra: „Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok." Ezt a verset a szakemberek általában nem szó szerint, hanem átvitt értelemben magyarázzák: Jézus „gazdag" volt az ő istenségében, de „szegénnyé", azaz emberré lett értünk, hogy mi, akik szegények vagyunk, meggazdagodjunk az ő szegénysége által. Az értelmezés tágabb újszövetségi igazságához nem férhet szó. De az már más kérdés: vajon a mondat ezen a helyen, tekintetbe véve szűkebb szövegkörnyezetét, Jézus önmagát kiüresitő megtestesüléséről s jninket üdvözítő megváltó művéről szól-e, avagy mégiscsak igénytelen életmódjáról? Szent Pál a korintusiakhoz írt második levelében két fejezetet is (8. és 9.) a jeruzsálemi hívek megsegítésére szánt gyűjtésnek szentel. Nem véletlenül, mert ennek az adakozásnak, pusztán emberbaráti, karitatívszociális jellegén túl (vö. 8,3: „Nem azért kell gyűjteni, hogy mások megszabaduljanak a szükségtől, ti meg bajba jussatok, hanem az egyenlőségért") teológiai jelentőséget tulajdonít. Részint az egyházak egymással közösségre lépő testvériségét látja benne: . . bőkezűségetekkel kifejezésre juttattátok a velük és a többiekkel való közösséget" (9,13). Részint meg — izajási ihletésre — a zsidó—keresztény jeruzsálemi gyülekezet vezetése alatt a pogány—keresztény egyházak végső eszkatologikus összegyűjtését szemléli a jótékonysági mozgalomban. Az apostol ebben a nagyigényű, „világot" mozgósító vállalkozásban és buzdításban „nervus argu- menti"-ként igen hatásosan hivatkozhatott Jézus önként vállalt szegénységére. „Kövess engem!" — szólt Jézus a gazdag ifjúhoz, „Boldogok vagytok ti szegények, mert tiétek az Isten országa" — hirdette a Hegyi beszéd Lukács-féle „síksági" változatában. A szegények oldalára állt, de nem azzal az indulattal, hogy a gazdagokat kirekessze az üdvösségből. És nem azért tartja boldogoknak a szegényeket, mert, ha van türelmük kivárni, a mennyekbe fognak jutni. Jézus jól ismerte a szegény gazdagokat, és volt dolga gazdag szegényekkel, ősi, talán még Elizeusra és tanítványi körére visszanyúló prófétai hagyomány alapján hirdette a szegénységet mint létformát, mert tudta: kötöttségektől, függőségi viszonyoktól mentesen, szabadon — így tud az ember egyre növekvő teret átengedni önmagából az Istennek. Ezért maga is „szegénnyé lett". • „Nyílj meg!" Jézus szegénysége megbízható kalauzként elevezet legrejtettebb titkához: bensőséges kapcsolatban állt az Atyával. Ez a bensőséges kapcsolat átjárta emberi megnyilatkozásait, de elsősorban az imádság szavaiban és gesztusaiban jutott kifejezésre. Imádságaiban „Abbá"-nak szólította az Istent (Mk 14,36), mint arámul a kisgyermek az édesatyját. János evangéliuma szerint ez a megszólítás egyedi és kihívó volt. Nem egy rosszindulatú zsidó káromlásnak vélte, és elegendő okot láthatott benne, hogy ezért Jézus halállal lakoljon: „. . . a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s Így egyenlővé tette magát az Istennel" (5,18). Jézus barátai és tanítványai számára azonban az új névnek igen nagy jelentősége volt, mert segítségével lassan, egyre jobban megtanulták és megértették Jézus benső egységét az Atyával, (gy, amikor Tamás apostol azt mondja Jézusnak a feltámadás után: „Én Uram, és Istenem!" (Jn 20,28), akkor ez a vallomás már úgy értékelhető, mint a Jézus imádságaiban használt „Abba" szó legmélyebb jelentésének végső kifejezése és kifejtése. Lukács említi: Jézus imádsága élénk hatást keltett a tanítványokba. Meg is kérték: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait" (11,1). A régi, nagy vallási vezetőknek, mint Keresztelő Jánosnak, szokása volt, hogy követőiknek a másoktól való elkülönülés és az egyűvétartozás jeleként sajátos vallási gyakorlatokat tanítottak és ír231
