Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Tarnay Brúnó: Tanúság a sötétségben
Rá kell mutatnunk azonban előbb az egysíkú tapasztalás következményeire. Tudomány és technika könnyen válhatik monopol helyzetet, kiváltságot követelő ideológiává. Nem szükség- szerű fejlemény ez, de a veszély közelről fenyeget. Közel egy fél évszázada hangzanak el figyelmeztetések, majd napvilágot láttak az alapos elemzések: hogyan lehetne a tudományos tapasztalásnak ezt a nélkülözhetetlen, de mégis túl szűk keretét túllépni? Csak határkövekre utalunk. Martin Heidegger — sajátos nyelvhasználatával — egy kifejezésben foglalja össze mindazt, amire a homo faber törekszik: Gestell. Első jelentésében deszkaállványzat, ami támaszt ad és biztosít, — az ő nyelvezetében: ami összetákolható, előállítható, ami bizonyos szűk értelemben ideiglenesen biztonságot nyújt. A technika embere valóban nem dolgozhat rajzok, modellek, szerkesztések, tervezés és organizáció nélkül. Akinek ez a foglalkozása vagy akárcsak belekóstolt is a technika valamelyik ágának gyakorlatába, az jól tudja, mennyire különbözik ez a szellemi erőfeszítés pl. a zene vagy költemények élvezetétől. Az elmének ebben az erőfeszítésében él és munkálkodik ma a fejlettebb társadalmak embere. (Die Frage nach der Technik. In: Vorträger und Aufsätze. Pfullingen, 1954. 13—44.1.). Részletes társadalomlélektani adalékokkal gazdagította ezt a meglátást Jürgen Habermas. Kimutatja, hogy a csak hasznosságra, kézzelfogható célokra irányuló gondolkodás — és cselekvésminták ideológiává lettek; a múltban csak burkoltan és kutatók szűk körére korlátozva, ma szinte egész civilizációnkban. Ésszerű és értékes csak az, aminek valami haszna és gyakorlati célja van. A valóság értékelésének ez a kritériuma mélyen behatol életünkbe, irányítja a politikát, kereskedelmet és ipart, sőt az intim emberi kapcsolatokat is, átlépve a családi és személyes szféra küszöbét (Wissenschaft und Technik als Ideologie. Frankfurt/Main, 1968.). Rögtön észrevehetjük ennek a folyamatnak hatását az erkölcsi élet terén. Mi értelme van a „hűség" szónak, ha a hasznosság irányítja? Mennyit ér egy emberi élet, ha csupán a hozam, a profit mércéjével mérjük? — És ilyen körülmények között ,,hasznos"-e Istenhez ragaszkodni? Max Horkheimer „instrumentális észnek" nevezte ezt a gondolkodás- és cselekvésformát. Jót és rosszat egyaránt meg lehet szerkeszteni, le lehet gyártani, fel lehet használni, — az közömbös, hogy a teljes emberi lét szemszögéből milyen következményeket von maga után. Az egyetlen tennivaló: minél tökéletesebb szerkezet, minél teljesítőképesebb munkaszervezés, minél jobban funkcionáló társadami-intézményes berendezkedés (Zur Kritik der instrumentellen Vernunft. Frankfurt/Main, 1967.). A „benső ember", a tapasztalás teljes alanyának mellőzésével leggyakrabban az angolszász nyelvterületen találkozunk. Szó sem lehet valami „benső színpadról", amely a megfigyelhető viselkedéssel (behaviour) egyszerre játszódnék le; szó sem lehet minőségi ugrásokról, diszkontinuitásról, — a benső, pszichikai — tudományos szempontból — semmiféle polgárjogot nem kap. Röviden összefoglalva: ha egysíkú tapasztalással felismert, „megcsinált" és egyedül valóságos világunk tökéletesen működnék is (amit nyugodtan megkérdőjelezhetünk), — széttört világ maradna, Gabriel Marcel szavával élve: világ, amelyben nincsen szív, remekbe készült óramű, amelynek rugója tört. „ÉS BEMENT MÓZES A SÖTÉT FELHŐBE, AMELYBEN AZ ISTEN LAKIK". Hogyan közelíthető meg ilyen légkörben Isten? — Éppen az emberileg értékes célok és értékek hiánya, az az űr és sötétség, amelyet maga mögött hagyott a klasszikus humanizmus, teheti lehetővé Isten megtapasztalását. — Ismét tünetekre mutatunk — és szeretnénk láthatóvá tenni a fájdalmas nihilizmus és a misztikus éjszaka sötétsége közötti átmenet lehetőségét. A ma sötétsége ambivalens: lehet a sír éjszakája, de lehetne Isten országának hajnali szürkülete is. Soha nem volt olyan igaz Pascal mondata, mint manapság: „Égünk a vágytól, hogy szilárd talajra, valami végső és állandó alapra leljünk; olyan tornyot szeretnénk építeni rá, amely a végtelenig emelkedik, ám minden fundamentumunk összeroppan és feneketlen mélység nyílik alattunk." (Gondolatok. Budapest, 1983. 36.1. Fr.72.). — Majdnem szó szerint állapítja meg ezt a tudományelmélet egyik közismert képviselője: „(a tudomány) cölöpépítmény, amelynek gerendái az iszapba mélyednek, — de sohasem egészen a természetadta szilárd fenékig." (Kari Popper: Logik der Forschung, 19768, 76.1.). Ez a józan felismerés drámai hangsúlyt kap a költészetben, — nem egyszerűen valami újabb, más jellegű tudományeszmény, paradigma kereséséről van itt szó. Hiányérzet, kínzó szomjúság szólal meg a sorokban: 226
