Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Hirdetni Krisztus felfoghatatlan gazdagságát (Ef 3,8)

(1 Kor 15,47), aki majd „átalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez" (Fii 3,21).

Másodszor az apostol rámutat arra, hogy benne megvalósult azeszkatologikus létállapot, vagyis az üdvösség. Az Atyának az volt a legnagyobb üdvtörténeti tette, hogy őt feltámasztotta a halálból, jobbjára ültette és lába alá vetett mindent (Ef 1,21—22). Ezt a tettet kimerítően csak azzal a szóval lehet jellemezni, hogy benne megvalósult az „új teremtés" (2Kor 5,17). A földi emberi természetnek a természetfölötti rendbe való átemelése felér a semmiből való teremtéssel. De ő a „teremtmények elsőszülötte", az Atya általa, érte és benne teremtett mindent, ezért neki joga van arra, hogy az egész teremtést bevonja saját dicsőségébe. Az apostol ezt még külön fogalmakkal is érzékelteti. Ő a második Ádám, azért természetfölötti javait az egybetartozás jogán adja övéinek (1Kor 15,22). Az Atya akaratából ő az egyház feje, az egyház pedig az ő teljessége (Ef 1,27). Ez a két utóbbi utalás azt mutatja, hogy a Krisztusban levő isteni többletnek közösségi vonása is van. A második Ádám elnevezésből az következik, hogy ő az üdvösség vonalán igényt tart az egész emberiségre. Nem azért jött, hogy a bűnös emberiségből kimentse azt, ami menthető, hanem azért, hogy az egész emberiség megváltója legyen. A kárhozat bármennyire is valóság, az nem lehet olyan mérvű, hogy csorbítsa Krisztus egyetemes megváltói erejét. De még több igénnyel vonja magához egyházát, hiszen a fő test nélkül nem lehet teljes. Krisztus prófétai, főpapi és pásztori tisztsége csak akkor valósul meg, ha neki van olyan népe, amely tükrözi tanítását és kegyelmeit. A megvalósulás ígéretére rámutat az Ef 1,10: Az Atya az ő fősége alatt összefoglal mindent, ami a mennyben és a földön van. Ez a kép lebegett Teilhard előtt is, amikor az „Ómega pontról" beszélt. Az üdvösség történetének tehát az a misztériuma, hogy az valóságos időbeli történés, ahol az emberi szabad akarat kiélheti magát, mégpedig a természet kiszámíthatatlan helyzetei közepette, de ugyanakkor Isten már mint befejezett tényt látja terveinek megvalósulását. Sőt ő nemcsak látja a történelem kimenetelét, hanem elkötelezte magát arra, hogy a cél, a megvalósulás Krisztus művének és dicsőségének teljessége lesz. De annak a Krisztusnak, akinek a szeretetéből semmiféle hatalom nem ragadhat ki bennünket (Róm 8,30). Az apostoli igehirdetés és a keresztény remény ezen a szilárd talajon áll.

Harmadszor az apostol hangoztatja, hogy a Krisztusban megjelent kegyelmi teljesség visszavonhatatlanul a mienk. Aző eljövetele az idő teljessége (Gál 4,4). Itt az időt az apostol a „kronosz" szóval jelzi, ami inkább a tartamot, a valami felé való haladást jelenti. A Megváltó eljövetele a bizonyíték arra, hogy az idő nem üresjárat többé. Az ember számára elérkezett a felülmúlhatatlan adomány: Isten gyermekei lehetünk és ennek megpecsételéséül Fia Lelkét árasztotta ki ránk. Az Ef 1,10 is említi az „idők teljességét", de ott a „kairosz" szó szerepel, ami inkább a megélt, a tartalommal telített időt jelenti. Az idő végső kifejlete az lesz, hogy Krisztus fősége alatt kialakul a teremtett világ kegyelmi harmóniája és kifejeződik benne az Atya előtti hódolat. A teljesség mindenképpen azt fejezi ki, hogy több nem fér bele a földi időbe és történelembe vagy akár az emberi természetbe, mint ami Krisztus által megjelent. Ezért nevezhette a megváltás művét „új teremtésnek". Isten atyaságából kiindulva hajtotta végre mindezt: „Saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, tehát hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm 8,32). Isten szentháromsági életében az atyaság a forrása mindennek, s itt arról van szó, hogy éppen ez az atyaság lépett ki önmagából és üresítette ki magát, amikor a Fiút áldozatul adta. Ha Isten ilyen belső motívum alapján fordult az ember felé, akkor abban benne van a megfellebbezhetetlen irgalom. Ha az emberért ilyen áldozatot hozott, biztos, hogy semmit nem tagad meg tőle, ami üdvösségét szolgálná. Ezért az Isten és az ember közötti szövetségnek most már végrendelet jellege van, amit halál is megpecsételt, azért visszavonhatatlan (Zsid 9,16). Innen érthető, hogy az Atya maga akarja az embert a hűségben megtartani. A Szentlelket azért árasztotta ki, hogy foglalója legyen örökségünknek (Ef 1,14).

Negyedszer megtudjuk az apostoltól, hogy a kegyelmi rend gazdagságát mi egyénileg is magunkban hordozzuk, sazt tudatosan meg is élhetjük. A hit csak akkor jelent többletet, ha annak tartalma élményt nyújt. Az Ef 1,17—19-ben az apostol arról ír, hogy mit kér imájában a bajokkal küzdő keresztények számára: a dicsőség Atyja adja meg nekik a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjék őt; gyújtson világosságot bennük, hogy meglássák, milyen reményre hívta meg őket, és hogy milyen fönséges az az örökség, amelyet nekik szánt; s végül hogy felfogják Isten erejének nagyságát, amellyel üdvösségre vezet bennünket. Mindezeket az igazságokat és ígéreteket Krisztusban mutatta meg, azért csak ő lehet hitünk teljes tartalma, de annak elnyeréséért imádkozni is kell. Kérni lehet a magunk számára és mások számára: „Meghaj211