Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Alszeghy Zoltán: A szeretet teofániája
TANULMÁNYOK Alszeghy Zoltán A SZERETET TEOFÁNIÁJA I. Az olasz közvéleményt az utolsó hónapokban fölkavarta a fiatalkorúak öngyilkosságának paradox jelensége. Idézzünk egy jellemző esetet. Elég jómódú, meglehetősen harmonikus család. Az egyetlen fiú, elemista, rosszul viselkedett az iskolában; a szülei büntetésből megtiltják, hogy a televíziót nézze. A gyerek szót se szól, átmegy a másik szobába és a negyedik emeletről kiveti magát az ablakon. Mi történt? A szakemberek azt mondják, hogy nem az volt a baja, hogy nem láthatta a programot. Ha a készülék romlott volna el, a gyerek nyugodtan mást játszott volna. A valóságban a szüleivel való viszonyát utasította el. A tilalom utolsó csepp volt, amitől túlcsordult a pohár. A kis öngyilkos elviselhetetlennek érezte, hogy nem kapott meg valamit a szüleitől, amire pedig elengedhetetlenül szüksége volt, nem egy tévéprogramot, hanem — keresztény nyelven azt mondanék — szeretetet. Ez a szeretet nemcsak abban áll, hogy a szülőknek kedvük telik a gyerekben, mint egy játékbabában. Az sem elég a szeretethez, hogy a szülő mintegy kívülről rá akarja ruházni a gyerekre azokat a tulajdonságokat, amiket ő kívánatosnak tart (illedelmes, szorgalmas, tehetséges stb.), ahogy a barkácsoló ember formát ad egy tárgynak. A szeretet abban áll, hogy valaki elfogadja a másik személyt úgy, mint önmagát, minden igényével, hajlamával. Aki megéli, hogy így szeretik, az elfogadja még azt is, hogy fájdalmat okoznak neki, mert érzi, hogy az ő java miatt okozzák. Aki ezt nem éli meg, annak nem elég, ha a környezete elhalmozza minden jóval, mert az a benyomása, hogy nem az ő kedvéért adják meg neki mindezt, hanem csak eszköze környezete önzésének. Mert az ember olyan lény, akinek szüksége van a szeretetre, mint a levegőre. II. II. Sok ember azért érzi elviselhetetlenül nehéznek az életet, mert a szeretetet nem kapja meg. Talán keresik őt, mert kívánatos tárgynak tartják. Talán kötelességtudóan sok mindent megadnak neki, mint ahogy a postás házhoz szállítja az utalványokat, különben nem kapná meg a fizetését. De nem szeretik. Sőt, elérhetetlen ábrándnak érzi, hogy valaki őt önmagáért szeresse. Az igazi szeretet ritka dolog, mert szinte lehetetlen, hogy egy más ember személyes magvát fönntartás nélkül, mint magunkhoz tartozót, mint másik énünket, „lelkünk felét" elfogadjuk. — Gyakran tapasztaljuk, hogy a gyászoló ember nemcsak azt siratja, hogy a kedves halottja nincs már vele, hanem azon gyötrődik, hogy nem adott meg neki mindent, amit meg kellett volna adnia. Ez olyan esetekben is bekövetkezik (sőt talán leginkább azokban az esetekben következik be), mikor a gyászoló áldozatkész, önfeláldozó jósággal állott elköltözött hozzátartozója mellett. Mennyi minden maradt kimondatlanul, amit pedig ki kellett volna fejezni! Mennyi kis érdesség, ingerültség kellett, hogy sértse a haldoklót! Amikor vigasztalni akarjuk a magára maradt embert, és emlékeztetjük a jóakaratra, amivel az elhunyt családtag fájdalmát enyhítette, nemegyszer halljuk, hogy zokogva megvallja: igaz, de hányszor gondoltam arra, hogy mikor ér már véget ez a helyzet, ami — mind a két félre való tekintettel — szinte elviselhetetlennek tűnt! Mit is tudnánk felelni az ilyen önvádra? Hiszen egyrészt tudatában vagyunk annak, hogy emberfeletti tökéletesség volna ezeket a kis, azonnal elhessegetett, szinte be sem vallott szeretetlenségeket elkerülni; másrészt érezzük, hogy a haldoklót bánthatta ez a leheletszerű elhomályosodása a szeretetnek, amit egy-egy ingerült rendreutasítás, egy-egy sokatmondó hallgatás félreérthetetlenül kifejezett! Mikor az ilyen panaszokat hallgatjuk, az a benyomásunk támad, hogy talán nem is lehetséges a teljes, igazán önzetlen, az önzést mindenben gyökeresen kiirtó szeretet. Az emberi szív nem tud egészen felülkerekedni az önzésen, nem tud mást egészen mint önmagát szeretni. Még akkor sem, ha a tulajdon édesanyánkról, élettársunkról van szó. Még kevésbé 201
