Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Németh Béla: Szolgálatok a közösségben
számára felismerhetővé (és követhetővé). A Benne élők alkotják Krisztus misztikus testét. Amint az emberi szervezet is részekből, szervekből stb. épül föl, úgy Krisztus titokzatos teste is csak élő szervezetként képzelhető el. Sajátos arculatú és tevékenységű, kisebb-nagyobb csoportok egységeként. A részeknek és az egésznek lényegileg ugyanaz a lehetőségük és feladatuk: meglátni és láthatóvá tenni teremtett világunkban Istent. Az ember kapcsolatteremtési lehetőségei korlátozottak. Közösen élni, közös hitből táplálkozni és abból munkálkodni csak kisebb csoportokban lehet. Régi megtapasztalás ez. Tartósan intenzív kapcsolatban élni általában 10-15 fő képes (jelképes tartalmán túl bizonyára ez is magyarázza, hogy Jézusnak 12 tanítványa volt). — Ahogyan Jézus életében az ő Szentlélekkel eltelt személye tartotta össze az apostolok közösségét, ugyanúgy napjainkban és az „idők végezetéig" Jézus személye formálja közösséggé népét a Szentlélek ereje által. A pap. Az ószövetségi időkben a pap volt az áldozatot bemutató személy, — a közvetítő Isten és ember között. Az Újszövetség egyetlen Főpapja Jézus Krisztus, aki maga vált áldozattá értünk (1Jn 2,2; 4,10; Ef 5,2). A hívők egész közössége egyaránt Krisztus papságából részesedik, — bár helyzetének, feladatainak megfelelően mindenki sajátos módon. A „szolgáló papság" (Rahner) szentségi hatalmát Jézus Krisztustól kapja, — a püspök kézrátétele által. Szentségi hatalmával akkor tud élni, ha az egyház által napról napra el tudja fogadni Krisztus kezéből ezt a felhatalmazást. Ez az elfogadás folytonos tudatosítást, küzdelmet és önátadást igényel. A pap, akinek a felszentelésben a Szentlélek „szentségi karaktert vés leikébe” (Presbyterorum Ordinis 2.), a megszentelés egyes eszközeinek különleges módon kiszolgáltatója, Istentől megjelölt és megbízott ember a közösségben. A közösség és papja. Jézus Krisztus, aki az „Atya akaratából és a Szentlélek közreműködésével halála által életre keltette a világot" (áldozás előtti imádság), az őt követni vágyókat asztala köré gyűjti. Ebben az asztalközösségben szentelődünk meg — szentelődhetünk meg — valamennyien. Ebben a közösségben kapjuk ajándékul a papot, s kapja a pap ajándékul a közösséget. Egymásra vannak utalva a megszentelődésben, hogy részeseivé váljanak a világ új életre keltésének. Isten a Szentháromság szeretetközösségébe szóló meghívását a pap szolgálatában napról napra erősíti, s az Eucharisztia ünneplésébe való bevonással szeretetét hatékonnyá teszi bennünk. — A „világ" tagadja ugyan Isten közösségét, nem egyszer annak bomlasztásán fáradozik, Isten azonban kegyelmi ajándékaival, személyes jelenlétével, „szentjeinek" munkálkodásával építi mindazokat a közösségeket, melyek őt elfogadták az „asztalfőn ülőnek". A mindenhol megélt közösség az egyetlen asztal, az egyetlen áldozat — Krisztus — felé mutat, belőle és benne él. fgy jelenik meg Jézus egyházában a világ számára; így válik nyilvánvalóvá, hogy őt az Atya küldte, mert Isten szereti az embert (Jn 17,21—23.). A teológiai kisszótár egyik megfogalmazása szerint: „A pap Isten igéjének egy bizonyos közösséghez rendelt hirdetője, aki az egyháznak mint egésznek a megbízásából és ezért hivatalosan beszél, és akire az egyház ennek az igének szentségileg legintenzivebb fokozatát bízta." A pap tehát a közösséghez küldött, Isten által megjelölt és felhatalmazott ember, — és nem szakember. Nem szakember sem világi, sem szakrális értelemben. A „pap tanár", „pap költő" stb. is, elsősorban pap! Lehetséges, hogy tanítással, művészettel, esetleg gyógyítással hozza a közösségbe Krisztust, de őt hozza és nem elsődlegesen a tudást, látásmódot, gyógyító eljárást stb. — De szakrális értelemben sem szakember, mert küldetését nem előtanulmányai alapján (még ha ez feltétele is lehet a küldésnek), hanem Jézus Krisztustól a püspök kézrátétele és a küldő szavak által kapja. Ez által válik bizonyossá az is, hogy küldetéséhez minden szükségest megkapott. A pap megbízatásához ugyanis mindent megkap, ami Jézusnak is megadatott (kivéve természetesen azt, hogy Isten egyszülött Fia). Elfogadásán múlik, hogy él-e mindazzal, amit kapott, vagy sem. — Egy pap mindenre képes, amivel Jézus az egyházon keresztül megbízza, hiszen Jézus mindent tovább adott Szendéikében. A karizmák nem képzettség vagy képesség gyümölcsei, hanem a Szentlélek ajándékai! Használatuk sikerélményt vagy éppen sikertelenségi élményt válthat ki, — mindkettő kísértés. Természetes síkon közelítve szelektálhatunk a „sikeresebb karizmák" irányában, s ez az emberi képességek kiemelődéséhez vezet, amelyeket használója nem feltétlen kegyelmi forrásként kezel. A siker és a krisztusi élet növekedése nem szükségszerűen járnak együtt, — ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy a sikertelenség nem a karizmák hiányáról árulkodik. Jézus Krisztus elsősorban nem azt várja papjától, hogy valamit jól csináljon, hanem azt, hogy 191
