Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: "Rászedtél Uram..." (Jer 20,7)

gáló ember nem találkozott volna már ilyen helyzetekkel, nem élt volna át ilyen életszakaszt? S ha a nehéz órák hetekké, sőt talán évekké sokszorozódnak? Vajon nem ébrednek-e szívünkben Jeremiáséhoz hasonló gondolatok? Nem kezdünk-e előbb töprengeni, majd perlekedni: Uram, hát mindennek van határa! Erőim végére értem. Pedig nagyon igyekeztem, pedig annyit fáradtam. Mindent érted tettem — te pedig még kis jelet sem adtál. Nem siettél elém, nem emeltél fel, amikor terhem már a földre húzott. Nem értem, nem tudom felfogni, miért is bánsz így velem?! — Akiben csak egyszer is ébredeztek ilyen gondolatok, aki már hasonló „perlekedő" módon panaszolta el Isten előtt búját-bánatát, az nagyon is meg tudja érteni Jeremiás gyötrődését: Rászedtél Uram, — becsaptál. Eredmények helyett nevetség tárgyaként állok környezetemben, ellenfeleim előtt. Igen, mert erősebb voltál, megragadtál és lehengereltél. ígéreteddel belekényszerítettél ebbe az élethelyzetbe, nem törődtél vele, hogy akarom-e vagy sem? Pedig én ágaskodtam, tiltakoztam. Igen, rászedtél, becsaptál Uram. Nevetségessé tettél és olyasmit ígértél, amit nem kaptam meg. Meghívtál és ezt mondtad: Menj, ahová küldelek ... ne félj tőlük, mert veled vagyok és megoltalmazlak . . . Nézd, ajkadra adom szavamat, hogy pusztíts és szétszórj, hogy építs és ültess (vö. Jer 1,4—9).

És mi lett mindebből? Isten megengedte, hogy küldötte, Jeremiás magányossá váljék, tehetetlenné, üldözötté, emberek csúfjává. Gúnyolják és megköpdösik, — mint majd hatszáz évvel később hozzánk küldött Fiát. — Ne próbáljuk tompítani, „kimagyarázni" Jeremiás keserűségét, kitörését. Hallgassuk-olvassuk úgy, ahogyan maga a próféta is elmondta: kemény, vádló szavakként, nagyon is emberi szavakként. Jó, ha épp a bibliai példák nyomán — Jeremiásra és Jézusra gondoljunk — egyszer nagyon is tisztán látjuk, milyen mélységes sötétség, mennyi keserűség ülheti meg Isten küldötteinek lelkét. Azokét, akiket Isten már születésük előtt meghívott, kiválasztott, akiket az emberekhez küldött, — és akiket minden emberi látszat ellenére nem hagy el, sőt szeret.

De ha itt megállnánk, hamis képet vinnénk magunkkal. Mert bár Jeremiás kínlódik, mert az Emberfia gyötrődik, — mégis, szivükben ég a tűz, mely átjárja csontjaikat. Isten „házának", „ügyének" tüze emészti, égeti, hajtja egész valójukat — mindhalálig. Mert a meghívó és útra küldő Istentől — bár lehet vele perlekedni, lehet miatta gyötrődni — de nem lehet elszakadni. Lehet ez bár gyötrő, rettenetes, de mégis vigasztaló, felemelő tapasztalat. Az Isten tudja — egyedül csak ő tudja — hogy miért engedi, miért „tűri el", hogy azok, akik az ő hívására hallgattak, az ő küldetésében járnak, átéljék ezt a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, a lélek hosszabb-rövidebb ideig tartó „sötét éjszakáját". Talán csak egyszer, talán csak rövid ideig, de lehet, hogy igen soká, esetleg egy életen át. Súlyos kérdés, gyötrő probléma ez. S mivel az ember nem tud belenyugodni a bizonytalanba, a talányokba, igyekszik választ adni. De aligha adhat mást, aligha mondhat többet, mint ezt: Isten a végsőkig megköveteli, hogy ne önmagunkat keressük, ne a magunk sikereinek örvendjünk, ne önmagunkról, saját képességeinkről, módszereinkről szóljunk. Mindezt magunk mögött kell hagynunk, hogy valóban öt hirdessük, egyedül csak őróla adjunk az emberek közt hírt.

A meghívottak, a küldöttek nehezen leküzdhető kísértése, hogy önmagukat, saját fontosságukat, tudásukat, ügyességüket, szervezőképességüket és még ezernyi mást tartsanak szem előtt és mutogassanak „kifelé”, a világ számára. Sőt, hogy önmagukat ünnepeljék és ünnepeltessék. Különösen nagy a kísértése a tehetségesebbeknek, a rátermetteknek. Hiszen van-e bármi is, ami jobban vonz, kielégít, mint hatalmat gyakorolni mások felett? (A lelkek fölötti hatalom olykor keményebb „uralkodást" jelent mint a pénz és gazdagság halmozása.) Isten szavával nemcsak életet lehet ébreszteni, azzal visszaélve életeket gúzsba is lehet kötni. Büszkeség, gőg, hatalmi vágy, öntetszelgés, — mindezek a meghívottak, a küldöttek szörnyűséges kísértései lehetnek. S hogy ne menjenek egészen tönkre és hogy ne tegyenek tönkre másokat, Isten azzal jön gyakran segítségükre, hogy a tehetetlenség és sikertelenség gyötrelmeit küldi rájuk. Így tesz, hogy rájuk pirítson: saját nagynak vélt gondolataik, tetteik, terveik ötödrangúak és — végső soron — minden igyekezetükben, munkájuk nyomán Istennek, csakis őneki kell transzparenssé válni a világ színe előtt.

Jeremiás sorsa sok mindenre taníthat. De talán leginkább arra, hogy a meghívottak, a küldöttek — ha kínlódnak, gyötrődnek is, ha perlekednek is Istenükkel — tudjanak végül megalázkodni. S hogy szívükben a parázs soha ki ne aludjon. Szívüket-lelküket égesse a vágy, hogy továbbra is tűz lobogjon bennük s átjárja minden csontukat.

Jeremiás ellenfelekkel, gúnyolódókkal küszködött. Mégis, mindazok, akik kigúnyolták, a ko180