Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Tarjányi Zoltán: Az eucharisztikus közösség papja

Ekléziológiai háttér. A teológia egyházközelítésében az „Isten népe" és a „Szentlélek temploma" képek mellett kiemelkedő szerepe van a „Krisztus misztikus teste" metaforának. Innét származik az egyház legfőbb méltósága: egyetlen misztikus személyt alkot Krisztussal. A II. Va- tikánum Pál apostol tanítására építette fel e koncepciójának a megfogalmazását: az Apostol hangsúlyozza, hogy mindnyájan egy testet alkotunk (1Kor 12,12), egy testnek a tagjai vagyunk (Róm 12,5), tehát a Krisztussal együtt alkotott misztikus test realitásáról beszél, amelybe a keresztség (IKor 12,13) és az egy kenyér (1Kor 10,17) kapcsol be minket. A fogságban irt páli levelekben pedig egyre inkább kirajzolódik ezen egyházkép másik fő gondolata: Krisztus a Fő, a fej szerepét tölti be, akitől az egész test az egyetértést és a kohéziót kapja, s amelynek növekednie kell igazságban és szeretetben a Fő teljességéig (Ef ,15; Kol 1,18). Ugyanis Krisztusban lakozik az istenség teljessége (Kol 2,9), tehát aki nem kötődik a Főhöz, nem kap onnét élelmet és növekedést (Kol 2,19; Ef 4,15). Mindezek alapján jegyezte meg de Lubac a Mystici Corporis Christi, XII. Pius-féle enciklikáról: „Ez az a tanítás, ez az az igazság, amelynek alapkővé kell válnia a teológiai reflexióban, amikor Krisztus Egyházáról van szó."3

Ebből a sajátos egységből, amely Krisztus és az egyház között fönnáll,

következik a zsinat immár nevezetessé vált princípiuma: a Krisztusban élő egyház a világ számára egy sajátos szentség, mert jele és eszköze az Istennel és emberi nemmel való intim egységnek. A teológia az egyház szentségi karakterét két üdvtörténeti gondolattal alapozza meg: a) a második isteni Személy megtestesülvén végrehajtja a megváltás művét, újjáteremtve az emberi életet, s egyházára bízza, hogy építse be az új teremtésbe a történelmi emberiséget (2Kor 5,17; Róm 6,4); — b) ugyané misztérium másik oldala, a Szentlélek eljövetele és működése, aki a megdicsőült Krisztus életét közvetíti, éppen azért, hogy a misztikus test be tudja építeni a világot a húsvéti titokba. Az új teremtés tehát nem más, mint a Fő által végbevitt megváltás beteljesítése az időben, a test-egyház által, a Lélek erejében. Ez a visszavonhatatlan folyamat a szentségek által realizálódik, mert telve van az egyház a krisztusi

megváltásból származó természetfölötti erővel, sőt mondhatjuk: Krisztus

megváltói műve általa teljesedik be a történelemben. Ezért kell hangsúlyoznunk: a katolikus liturgikus koncepció mindig következménye a szakramentális egyházképnek, azaz az egyház konstruktiv elemei a szentségek és az Eucharisztia.

Az eucharisztikus közösség teológiájából. A Szent Liturgiáról szóló zsinati határozat 6. pontjában fontos kijelentés szerepel: a hívő közösség lényegi ténykedése, hogy rendszeresen összegyűlik ünnepelni a húsvéti misztériumot; a 7.-ben pedig ez áll: Krisztus jelen van egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Különféle jelenlétről van szó, még az eucharisztián beiül is: jelen van az ő nevében összegyűlt közösségben; a felolvasott és hirdetett Igében; jelen van mint egyedüli Főpap, aki bemutatja az Atyának megváltói áldozatát; jelen van az őt reprezentáló pap személyében; jelen van az Eucharisztia megemlékező megjelenítésében, és jelen van az átváltoztatott Kenyérben. Minden tekintetben az üdvtörténet csúcspontjának a megjelenítéséről van szó, úgy hogy mondhatjuk: az Eucharisztia az, ami egyházzá és testté tesz bennünket. Ha ennyire a hit centrumát érintjük a liturgiában, méltán hivatkozhatunk a zsinatra: „A szent Eucharisztiával kapcsolatban áll és reá irányul a többi szentség . . . hiszen benne van az egyház egész kegyelmi gazdagsága: maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk. Teste a Szentlélek által élő és éltető test... az Eucharisztia közös ünneplése tehát a középpontja a hívő közösségnek . .

Krisztus egyszerre a föláldozott Fiú a kenyértörésben, s egyszerre ő az új teremtés értünk adatott áldozata, (gy, amikor megújítjuk áldozatát, mi magunk leszünk azzá, amit kapunk: Istennek kedves áldozattá, s általunk megy végbe az új teremtés. így érthető, hogy az egyház liturgikus és lelki életének mindig a középpontjában kell állnia a húsvéti áldozat ünneplésének. Benne foglaltatik az üdvtörténet központi történése, innét fakad, hogy Krisztus testének és vérének

lakoma formájában való vétele Krisztus titokzatos testével, az egyházzal, és egymással is mind jobban eggyé válnak az áldozók. Élő áldozattá válnak Krisztusban és tevékenyen részesednek Isten népének papi, áldozatbemutatói közösségében. Az egy kenyérrel táplálkozás azonban a leghatásosabb jele a Krisztus testébe való beépülésnek (1Kor 10,14), hogy a Lélek által Krisztusban lehetünk egymás tagjai.

162