Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Ferenc: A közösség papja és munkatársai - a közösséglélektan szempontjából
tűzték célul, hogy tömegeket fognak meghódítani, hanem, hogy Jézus követésére vállalkoznak. És jézusi testvéri-szolgáló magatartásuk (a szeretet által bennük működó jézusi jelenlét révén) „ragályos" volt és közösségeket hozott létre. Amig az ösegyház keresztényei, vagy egy-egy keresztény közösség tagjai ezt a jézusi magatartást élték vagy élik, addig a kereszténység terjed, s újabb és újabb testvéri közösségek jöhetnek létre körülöttük. Ahol és amikor viszont a keresztények engednek a hatalom (mindannyiunkban ott rejlő) kisértésének, amikor életük alapelve már nem a szolgálat, ilyenkor a kereszténység kezdi elveszteni vonzerejét. Az evangélium tehát minden lelkipásztort, minden közösségvezetőt, minden keresztényt erre a testvériszolgáló magatartásra hív. Ez a Krisztus-követés útja, s ugyanez az egyház-, a lelkipásztorkodás és a plébániai közösségek megújulásának útja. Problematikussá az teszi a kérdést, hogy a történelmi és neveltetési örökségeken túl az egoizmus, az autokratizmus minden emberben ott rejtőzik, s ha méghozzá meg is szoktunk egy ilyenfajta magatartást-vezetést, akkor nehéz gyökeresen újat kezdenünk. — Fordítva viszont a nagy lehetőség abban áll, hogy ha akárcsak egyetlen ember — még ha nem is ö a „vezető", — radikálisan evangéliumi, testvéri-szolgáló magatartást vesz fel, ez jelentős hatással lehet környezetére vagy csoportjára, s a helyes megújulás útjára irányíthatja azt. (Vajon nem így tudott-e hatni a legtöbb szent?) — 2. Bár minden kereszténynek — közösségvezetónek vagy „vezetettnek" önmagában is el kell kezdenie ezt az evangéliumi életet, kétségtelen, hogy az közösségben könnyebben elsajátítható. Különösen érvényes ez a vezetőkre vonatkozóan. Mert aki mindig vezet, akinek szava mindig döntő, az észrevétlenül is könnyen autokratikussá válik. Ezért érthető, hogy miért hangsúlyozza a zsinat a papi-kispapi közösségek fontosságát a papok, illetve papjelöltek számára, akik az egyenlőkkel való közösségben gyakorolhatják be legjobban a testvéri-szolgáló magatartást.4 Ugyancsak hasonló értelemben állítja a zsinat, hogy a világi apostolkodásnak is leghatékonyabb eszköze a világiak (lelkipásztorokkal egységben levő) krisztusi közössége (Világiak 11,17,18,30; Egyház a mai világban 21). Jegyzetek: 1. Vö. A TEOLÓGIA „Plébánia és megújuló lelkipásztorkodás" c. 1984/1. sz. különösen 12—17. —2. R. White, R. Lippitt vizsgálatának összefoglalása: Pataki F.: Csoportlélektan. Budapest, 1969. 315—344. — 3. Vö. Gánóczy S.: Hierarchia és demokrácia az egyházban. Katolikus Szemle, 1974/4. 263—275. — 4. A papnevelésről szóló zsinati határozat ismételten aláhúzza, hogy a papképzés egyúttal közösségi nevelés is legyen. A papjelöltek csak így készülhetnek fel megfelelően a papi életre, vagyis arra, hogy majd tudjanak helyesen ragaszkodni püspökükhöz, együttműködni paptársaikkal és a világiakkal. (Vö. Papnevelés 5,9,11,17,21). A papi szolgálatról és életről szóló dokumentum ugyancsak hangsúlyozza, hogy a papok működésének és egészséges személyiségalakulásának fontos eszköze a papi közösség (8. pont). * * * A TEOLÓGIA 1986. 4. sz. TÉMÁJA: AZ „EMBERARCÚ" ISTEN — 1987. ÉVI TÉMÁK: — 1. A TANÍTOTT, A BEFOGADOTT ÉS A MEGVALLOTT HIT — 2. A Ml ISTENÜNK — 3. ISMERJÜK-E A BIBLIÁT? — 4. „AKI ISTENT SZERETI, SZERESSE TESTVÉRÉT IS" (1JN 4,21) — Az 1. SZÁM KÉZIRATAINAK BEKÜLDÉSI HATÁRIDEJE: 1986. NOVEMBER 1. A TEOLÓGIA folyóirat munkatársai a katolikus egyház tanításának keretein belül saját felfogásukat, nézeteiket fejtik ki, saját választott módszerüket alkalmazzák. A közös hit egysége folyóiratunk számaiban a legitim sokszínűség harmóniájában kerül az olvasó elé. 152
