Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Csanád Béla: Plébániahivatal vagy egyházközség? (Az új plébániamodell és munkatársai)

Csanád Béla PLÉBÁNIAHIVATAL VAGY EGYHÁZKÖZSÉG? (Az új plébániamodell és munkatársai) Első pillanatra nyilván provokatívnak látszik a fenti cím. S ha komolyan vesszük benne a kérdőjelet, egész biztosan száz lelkipásztor közül kilencven azt válaszolná: Nem ,,vagy"-ot kell tenni a két szó, illetve fogalom közé, hanem ,,és"-t. Sőt olyan is akadna, aki a két szót egyjelentésűnek tartja, éppen ezért fölöslegesnek gondolja az ilyenféle problémázgatást. A válasz azonban nem ilyen egyszerű. Mindenki érzi, aki az egyház megújulásának gond­ját kicsit is szívén viseli, hogy a fenti szavak jelentése — ha nem is lényegesen, de igen je­lentősen — megváltozott. A zsinat befejezése óta egész sereg olyan egyházi rendelkezés jelent meg, amelyet egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen lehet a régi fogalmi keretek közé beilleszteni. (Ebből a nehézségből ered a zsinat utáni egyházban tapasztalható feszült­ségek egy része a megújulást igénylő és a megújulást elodázó csoportok és egyének között.) A pszichológusok és nevelők azt is jól tudják, hogy a fogalmak átértékelésében csak rendel­kezésekkel nem lehet máról holnapra hirtelen változásokat elérni. Végül — és ez már sajá­tosan a hazai egyház nehézsége —, a magyar „plébánia" és „egyházközség" szavak jelen­tését megterhelte és a fogalomtisztázást megnehezíti az ötven évvel ezelőtt alapított „egyház- község" intézményi válsága, illetve annak többszöri, korrekciós kísérlete. Természetesen ez a fogalomzavar kihat a pasztorális gyakorlatra, az egyházi (plébániai, egyházközségi) „al­kalmazottak" és munkatársak ügyének alakulására is. Ez a rövid tanulmány arra vállalkozik, hogy néhány alapvető fogalom tisztázása után — európai tanulmányokra és kísérletekre alapozva — bemutasson egy valószínűleg általáno­sítható helyi, közösségi egyház- (plébánia, egyházközség) modellt és ennek vezetési és mun- ka(társi) igényét. Mindezt persze csak vázlatosan és ajánlásként, további megfontolások és vizsgálatok céljából. Ezért néhány megállapításunkat csak tézisszerű összefoglalásban tudjuk közreadni. JOGI ÉS GYAKORLATI BIZONYTALANSÁGOK. „A jövő egyháza az élő közösségekben fog élni" — mondta König bíboros a hetvenes évek elején, s ez a kijelentése figyelemreméltó szemléleti változásról adott hírt a közösségi mozgalmakkal kapcsolatban. Ez a szemlélet persze korábban is megvolt az egyházban, de „tanításszerűen" ez idő tájt kezdték hangoztatni az egyház vezető főpásztorai. Az „Evangelii nuntiandi", mely 1975. december 8-án jelent meg, már kifejezetten arról ír, hogy az új közösségek a keresztény hit megélésének és megvaló­sításának életterei lehetnek, ha valóban egyházi jellegűek: megőrzik az egységet az egyház nagy közösségével, annak céljaival és tevékenységével, és engedelmeskednek egyházi elöl­járóiknak.1 A szakemberek már az új közösségi csoportosulások első éveiben tisztában voltak azzal, hogy lényegileg — az egyházzal kapcsolatban — nem ismeretlen és idegen strukturális vál­tozásokról van szó. Az egyházat már Alapítója élő (organikus) közösségnek rendelte, az egyház történelme során mindvégig ismerte a kisebb közösségekre való tagozódást (helyi egyházak, önálló egyházrészek, szerzetesi közösségek, a zsinaton „részegyházak" stb.). Egészen új gon­dolatok csak a mikroközösségek formálódásában jelentkeztek, amikor ezek a megszokott, hagyományos „motívumok" (népi, társadalmi, nyelvközösségi, nagycsaládi szempontok) he­lyett egészen új, vagy legalábbis újnak látszó „alapokon" jöttek össze (katekézis, hit és sze­retet megélése, az egyházi közösség radikális megújítása stb.). A közösségi formálódásoknak ebben a sokszínűséget mutató, nehéz szakaszában, amikor a hagyományos közösségek szét­estek vagy válságba kerültek, fölmerült a gondolat, vajon az egyház hagyományos közösségi tagoltságát hogyan érinti majd az új, többnyire nem (csak) territoriális alapon alakuló kisebb közösségek megjelenése? Hogyan lesz az egyház továbbra is a „közösségek egysége", s a „ketten-hárman az én nevemben" alapelv hogyan válik a gyakorlatban a „legyenek mind­nyájan eggyé" (jn 17,22—23) megvalósítójává? Nem homályosodik-e el még jobban a „plé­bániai közösségek" és „egynazközségek", vagyis általában a meglevő „egyházi közösségek" jogi és gyakorlati jelentősége? A pasztorálteológiai vizsgálódásoknak mindjárt az elején világossá vált, hogy — bár az 141

Next

/
Thumbnails
Contents