Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Szempontok a Nagykorúság Krisztusban c. hittankönyv használatához
A II. Vatikáni zsinat tanításának fényében az is láthatóvá válik, hogy az egyház mint közösség is felelős az isteni igazság szolgálatáért. Megrendüléssel hallgatjuk Krisztus szavát, aki ezt mondta: ,,A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem”. Mesterünknek ezen állításában láthatóvá válik a lelkiismereti felelősség az isteni igazsággal szemben — amely „Istennek sajátja” —, amikor az „egyszülött Fiú", aki „az Atya ölén él”, próféta és tanítóként átadva ezt az igazságot, figyelmeztet, hogy teljesen összhangban cselekszik az igazság Isteni Forrásával. Ugyanennek a hűségnek az egyház hitében is lényeges szerepe van, akár tanítja, akár megvallja azt. Az ember lelkében természetfeletti erényként árasztott hitnek köszönhető, hogy Isten megismerésének részesei vagyunk, amikor válaszolunk az ő kinyilatkoztatott Szavára. Ez pedig megköveteli, hogy amikor az egyház vallja és tanítja a hitet, szorosan eggyé váljon az isteni igazsággal és úgy valósítsa azt az élet tetteiben, hogy valóban „értelmes hódolatnak" lehessen nevezni . . . így váltunk Krisztus prófétai feladatának részeseivé, és ennek végrehajtása közben szolgáljuk az isteni igazságot az egyházban. Ez az igazság körül vállalt szolgálat egyértelmű azzal, hogy szeretjük azt és gondoskodunk róla, hogy mindenki megismerhesse, és így közelebb juthassunk valamennyien üdvözítő erejéhez, ragyogó fényességéhez, mélységeihez és egyszerűségéhez. Redemptor hominis 19. Az egyház vallja és hirdeti a megtérést. Az Istenhez való megtérés pedig abban áll, hogy az ember felfedezi az ö irgalmát: azt a szeretetet, amely a Teremtő és Atya mértéke szerint türelmes és jóságos. A megtérés hazatalálás ahhoz a szeretethez, amelyhez a „mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja hűséges marad az emberrel kötött szövetség történelmében a végső következményekig, egészen a keresztig, azaz Fia haláláig és feltámadásáig. Továbbá Isten irgalmának és jóságos szeretetének igazi megismerése a megtérésnek nem csupán mint átmeneti belső tettnek, hanem egy szünet nélküli érzületnek és állandó lelkiállapotnak is örök és kiapadhatatlan forrása. Akik ugyanis ezen az úton ismerik meg az Istent és ily módon „látják" Ot, nem tudnak másként élni, csak szüntelenül megtérve hozzá. Tehát a megtérés állapotában élnek; ez pedig a földön élő zarándok emberek mindegyikénél az élet jelentős összetevője. Nyilvánvaló, hogy az egyháznak nem csupán tanító szóval, hanem Isten népének egész életével is hirdetnie kell Istennek a megfeszített és feltámadt Krisztusban kinyilatkoztatott irgalmát. Az élet e tanúságtételével valósítja meg Isten népe sajátos küldetését, amellyel Krisztus messiási küldetésének részesévé és folytatójává válik. Dives in misericordia 79.80. Az egyház pásztoraitól elvárjuk — amint a szinódus is emlékeztet rá — a lelkiismeretről és annak formálásáról szóló tanítást. Ez nagyon időszerű téma, ha fontolóra vesszük, hogy ez a benső szentély, a személyiség legbensőbb pontja, a lelkiismeret mennyire ki van téve a mai kultúra támadásainak, mennyire meg van terhelve, próbára téve, összezavarva és elhomályosítva ... VI. Pál pápa gyakran foglalkozott a lelkiismeret természetével és szerepével a mi életünkben. Az ő nyomát követve nem szalaszthatunk el semmiféle alkalmat, hogy ne szóljunk erről a nagyon fontos elemről, mely az ember nagyságát és méltóságát adja. Ez „az erkölcsi érzék képesít minket arra, hogy különbséget tudjunk tenni jó és rossz között. . . mintegy belső szem, a lélek meglátó ereje, mely lépteinket a jó útjára vezérli". Ugyanakkor alá kell húznom a keresztény lelkiismeret kialakításának fontosságát, nehogy emberi személyiséget romboló erővé váljék, hanem szentéllyé, ahol Isten feltárja nekünk a valódi jót. Kiengesztelődés és bűnbánat 26. 132
