Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Pákozdi István: A prédikáló pap
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK Pákozdi István A PRÉDIKÁLÓ PAP Arra a kérdésre, hogy hogyan kell ma prédikálni, mit és hogyan mondjon az igehirdető, — igen kevés választ kapunk. Elrettentő példák, túlzások, sikertelenségek bőven akadnak, de pozitiv útmutatás kevés. Megkíséreljük, hogy néhány szempontra felhívjuk a figyelmet. A prédikáló papnak a prédikáló Jézusról kell mintát vennie. Jézus igehirdetésének központi témája Isten országa. Erről a — próféták által előre hirdetett — béke és igazságosság birodalmáról Jézus úgy beszélt, mint aminek titka ő maga. Isten országának valóságából, teljességéből, „Isten uralmából" még szinte semmi sem látszott. Politikai pártok harca, elnyomás, függetlenségi vágy, tradicionális vallásosság, a forradalmárok feltörő érzelmei — ezek voltak tapasztalhatók Jézus korában. 0 mégis úgy beszélt Isten országáról, mint egy közeli valóságról, mint ami ránk tör és máris valamiképpen jelenvaló az életünkben. És bár sohasem hagyta el szűk hazáját, mégis úgy szólt az Isten országáról, mint egyetemes valóságról, amely az egész világra kiterjed, mert tagjai „keletről és nyugatról jönnek, hogy Abrahámmal, Izsákkal és Jákobbal üljenek asztalhoz" (Mt 8,11). Ez az univerzalitás annál is feltűnőbb volt, mivel Jézus előtt Isten országa ellenpólusaként az a konkrét földi uralom állt, melynek „fővezérét", a császárt sohasem látta, viszont akinek helyi megjelenítőjével, Heródes Antipasszal, a „rókával" kezdet óta — Keresztelő János elfogatásától — összeütközése volt. Isten országa ebbe a konkrét világba lépett be, nem úgy, hogy azt karddal, emberi hatalommal megsemmisítse, hanem, hogy annak magától leomló bástyái köré egy egyetemes, végső új világ határait rajzolja ki. Amikor Jézus prédikál, mindig közvetlen környezete fogható képeiből indul ki; az adottságokból, melyek őt és hallgatóit körülveszik. De soha sem ragad meg ezeknél, sohasem fog bele egy adott társadalmi vagy politikai helyzet értelmezésébe, hanem mint Megváltó, mindezeknek ideigtartó valóságán túllépve, Isten országának örök igazságait hirdeti. Az a Jézus, aki az Isten országáról beszélt, kifejezetten akarta, hogy a tizenkettő is ezt a „titkot" hirdesse a világban: „Előttetek föltárom Isten országának titkait, a kívülállóknak azonban mindez csak példabeszédben szól: Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek . . (Mk 4,11—12). A prédikáció azóta is azoknak szól, akik valóban ki akarják nyitni fülüket és szívüket Isten országa felé, akik meg akarnak térni, akik hinni akarnak. Ezt a prédikáló pap akkor sem tévesztheti szem elől, ha egyesek talán szívesebben hallanának teológiai elméleteket, mások hírek-pletykák elemzését, vagy rémítő történeteket háborúról, éhezőkről, esetleg a bűnös világ ostorozását stb. Jézusról tudjuk, hogy bár ezek a témák tőle sem voltak idegenek, mégis, beszédének fő mondanivalója mindig egyetemes, örök és az egész világra igaz, érvényes volt. Minderre gondolva a ma prédikáló papnak három alapvető igazságot kell szem előtt tartania: 1. a moralizáló prédikáció leszűkíti, sőt megsemmisíti Isten országának ígéretét a hallgatóságban; 2. a döntésmentes prédikáció bármilyen szép is legyen, az Isten országa szempontjából hatástalan; 3. a prédikátor érdektelensége, közömbössége útját állja a Jézus köré gyűlő közösség megteremtésének. ISTEN ORSZÁGA ÍGÉRET. A gyakorlatban a prédikációk többsége moralizáló: Jézus mondta — tehát ez és ez a követelmény —, tedd te is ezt, különben elkárhozol. Mi történik egy ilyen sémájú beszéd hallatán? A „neked kell", „akard", „cselekedj" — felszólítás az elhibázott erkölcsi nevelés kelléke. A hallgató a kívánt célhoz nem jut el, mert nem emberi szabadsága, döntési képessége felől közelítik meg, hanem szoros, sokszor teljesen érthetetlen kötelékek kényszerítenek rá. Az ilyen fajta „szentbeszéd" abból indul ki, hogy ami kívánatos, ami jó, az még egyáltalán nincs jelen. Elfeledkezik arról az alapvető hívő meggyőződésről, amely szerint Isten országa máris jelen van, s elsősorban nem teljesítményt, hanem hitet és bizalmat követel, hogy a már meglevő értékek majd gyarapodjanak. 117
