Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 2. szám - KÖRKÉP - Kocsis Imre: Az igehirdető Pál apostol

rög költőkre (Aratosz és Kleantész; Kr. e. III. sz.) hivatkozik. Általuk igyekszik bizonyítani, hogy Isten minden emberhez közel van és így mindenki rátalálhat. Természetesen Pál mindezzel csak előkészíti lényegi mondanivalóját, ami most sem más, mint Isten radikális belépése a történelembe, Jézus halála és feltámadása.

A két beszédet összehasonlítva láthatjuk, hogy a kiindulópont, az érvelési mód, a hivatkozások és az idézetek a hallgatóság elképzelései és igényei szerint változtak. Mindezek azonban előkészítő jellegűek, amelyek a lényegi tanításhoz, az evangéliumhoz vezetnek, — ami Jézus élete, halála és föltámadása. Erről semmi áron nem mond le az apostol, bár sok mindenben kész alkalmazkodni a hallgatósághoz.

Isten szava és az emberi szó. Szent Pálnak az igehirdetés iránti abszolút elkötelezettsége és a hallgatók felé tanúsított figyelme és alkalmazkodó képessége ellenére is meg kellett tapasztalnia, hogy nem mindenütt járt sikerrel és sok kudarc kísérte útját. A zsidók előbb- utóbb ellenségeivé váltak, de a görögök sem lelkesedtek mindig érte, amint azt az aeropá- goszi beszéd hatása is mutatja (ApCsel 17,32—34). Ezeknek a sikertelenségeknek több oka is volt. Először is az evangélium lényege nehezen megemészthető téma volt mind a zsidók, mind a görögök számára (1Kor 1,22—23). A másik ok az, amit Pál maga is érez: bármennyire fölkészült is, bármennyire odaadó is, bármennyire törekszik is Isten Szávát hamisítatlanul továbbadni (2Kor 4,2), mégis érzi személye korlátáit. Őszintén bevallja, hogy a beszédben és az ékesszólásban fogyatékos (2Kor 11,2) és sokszor a ,,test erőtlenségében" kénytelen az evangéliumot hirdetni (Gál 4,13).

Az apostol tudatában van, hogy az Isten szavát hirdeti, s azt is jól tudja, hogy ehhez a szóhoz képest saját emberi személye és emberi szava mennyire jelentéktelen. „Ez a kincsünk (Isten szava; vö. 2Kor 4,2) cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk" (2Kor 4,7). A cserépedény nem más, mint maga az apostol és az ő szava, amely még azt a veszélyt is jelenthetné, hogy az igazi értéket és kincset elrejti. Mégis, Pál érzi, hogy személyiségének és prédikációjának hiányossága ellenére is, vagy sokkal inkább ezeken keresztül egy magasabb hatalom, maga az isteni erő működik szavaiban. Ezért írhatja a tesszalonikai híveknek: ,,az evangéliumot nemcsak szóval hirdettük közöttetek, hanem erővel. Szentlélekkel és mély meggyőződéssel is" (1Tesz 1,5). Ezért is dicséri meg őket, hogy igehirdetését nem úgy fogták fel, „mint emberi tanítást, hanem mint az Isten szavát" (1Tesz 2,13).

Mivel Pál ennyire tisztában van azzal, hogy szavain keresztül Isten szól, azért nem akarja önmagát, saját képességeit és bölcsességét előtérbe állítani, nehogy ezáltal Isten hatékony szavának működését akadályozza meg. Ezért írja a korintusiakhoz: „Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja" (1 Kor 2,4—5). Pál tudatában van gyöngeségeinek. Lehet, hogy külsőleg ez akadályt jelenthet, ha a hallgatók igényei nagyobb bölcsességet és ékesszólást várnának, igazában mégis saját gyöngeségében látja a nagy lehetőséget arra, hogy Isten szava teljes egészében érvényre jusson. Lehet, hogy szavainak gyarlósága egyeseket visszatart, másokban azonban éppen általuk válik lehetővé a Szentlélek működése.

Néhány következtetés a mai igehirdetésre. Már ebből a rövid összefoglalóból is kiviláglik, hogy Pál apostolnak van üzenete a mai igehirdetők számára is. Biztos, hogy nem az a feladatunk, hogy őt a legapróbb részletekig utánozzuk, de az ő életművéből kiolvasható alapelvek ma is érvényesek.

Mennyi időt fordítson a lelkipásztor az igehirdetésre? Szent Pál példája nyomán az evangélium hirdetése nem lehet csupán egy feladat a sok közül, hanem ennek kell minden mást is áthatnia. Nem merülhet ki a vasárnapi prédikációval és a hittanórákkal, hanem lényegileg hozzátartozik a szentségkiszolgáltatáshoz, a temetésekhez és a személyes beszélgetésekhez. Evangelizálni, a hitet terjeszteni és a meglevő hitet elmélyíteni olyan feladatot jelent, ami egész embert és teljes elkötelezettséget kíván. Ugyanakkor a lelkipásztornak tudnia kell, hogy nem önmagát, nem saját eszméit és ötleteit kell propagálnia, hanem az evangéliumot kell hirdetnie. Ez az evangélium azonban lényegileg be van ágyazva az egyház hagyományába, amely az apostolokon keresztül egészen Jézusig megy vissza. Az egyház hagyományának az ismerete és a hozzá való ragaszkodás alapvető feltétele minden igazi ige115