Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - KÖRKÉP - Kocsis Imre: Az igehirdető Pál apostol
utazó, akit semmilyen viszontagság nem tart vissza (vö 2Kor 12,22—33). Ha az egyik helyen nem fogadják be, megy a másikra (ApCsel 14,5—6). Először mindig a zsinagógákat keresi fel, hogy a választott nép tagjait győzze meg arról, hogy Jézus a megígért Messiás. Amikor a zsidóknál meghallgatás helyett elvetést, sőt üldözést talál, a pogányokhoz fordul (ApCsel 13,46— 47; 18,6; 19,9; 28,28). Három missziós útján Pál bőven adott példát arra, hogy a hithirdetö sohasem hallgathat, s a legfontosabb számára, hogy „Krisztus ismeretének jó illata" mindenütt elterjedjen (2Kor 2,14). Kötődés a hagyományhoz. Honnan veszi Pál az evangéliumot, tehát igehirdetésének a témáját? Gál 1,11—12 alapján magánkinyilatkoztatásra gondolhatnánk.„Biztosítalak benneteket, testvérek, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől való. Hiszen nem embertől kaptam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából". Ebben a levélben Pálnak elsődleges célja, hogy a Krisztustól származó apostoli meghívását a galaták előtt igazolja. Krisztusnak ismerete nem más emberek tanúságából származik, hanem saját maga hivatkozhat Krisztus megjelenésére, arra, hogy látta az Urat (1Kor 9,1; 15,8). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hit egész tanítását ebből a találkozásból ismerte volna meg, és nem lett volna szüksége ismereteinek elmélyítésére. Amikor az evangéliumot hirdeti, ragaszkodik a hagyományhoz, amit saját maga is kapott és amit hűségesen továbbadni törekszik. Különösen is kiérezhető ez, amikor az Oltáriszentség alapításáról (1Kor 11,23) és Jézus feltámadásáról (1Kor 15,3) beszél. Ebből a szempontból tipikus nála a „paralambanein" ige, amit Pál szinte kizárólag csak akkor használ, amikor annak átvételéről beszél, amit a hagyományból kapott (vö. j. Kremer, Das älteste Zeugnis von der Auferstehung Christi, Stuttgart 1970, 17 ). Az apostoli hagyományhoz való hűségét bizonyítják azok a himnuszok és hitvallástöredékek is, amelyek az őskeresztény közösségekben keletkeztek, s amelyeket Pál szó szerint, vagy kisebb változtatásokkal idéz (Róm 1,3—4; 4,25; 1Kor 15,3b—7; Fii 2,6—11; 1Tesz 1,10). Végül elmondhatjuk azt is, hogy az apostol nemcsak tudatosan ragaszkodik az átvett hagyományhoz, hanem ezt a ragaszkodást szigorúan megköveteli híveitől is. „Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok, átkozott legyen" (Gál 1,9). Pál nemcsak azt érezte szükségesnek, hogy igehirdetését az apostoli hagyománnyal egyeztesse, hanem azt is, hogy a jeruzsálemi egyházzal és az apostoli kollégiummal egységben működjön: ,,. . . megbeszéltem velük, a tekintélyesekkel (=Péter és Jakab) külön is az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, nehogy hiába fáradozzam" (Gál 2,2). Természetesen ez nem zárja ki, hogy Pál a maga személyiségét és sajátos adományait ne vetné latba, amikor az igét hirdeti. Az írások ismerete, személyes élmények, Krisztus titkának fokozatos átelmél- kedése és a Szentlélek megvilágosító kegyelme egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy az áthagyományozott evangéliumot mind elméleti mind gyakorlati síkon elmélyítse, kifejtse, s így a keresztény élet alapjául tegye. Az igehirdetés tartalma: Krisztus. Pál életét döntően meghatározta a damaszkuszi esemény, a Krisztussal való személyes találkozás és az ebből fakadó elhivatottság tudata. Nem csodálkozhatunk tehát, ha igehirdetésének központja, elsődleges tartalma Krisztus személye és titka Jett. Az „evangélium" szót legtöbbször Krisztussal hozza összefüggésbe. „Isten evangéliumának hirdetésére" lett kiválasztva, de ez az evangélium, „Fiáróí, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról" szól (Róm 1,1—2). — Az apostol büszkén vallhatja saját működéséről: „Nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat" (2Kor 4,5). Minden igehirdetést elfogad, amelynek alapja és tartalma Krisztus, még akkor is, ha mögötte bizonyos féltékenység és vetélkedés is észlelhető Pál személye iránt (Fii 1,16—17). Az apostol nem védekezik, nincs szándéka magához láncolni a közösséget. Fontos számára nem az, hogy az ő személyét tiszteletben tartják-e, hanem, hogy az igehirdetés által a hívek Krisztust, az Urat megismerhessék. „Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök és a jövőben is örülni fogok neki” (Fii 1,18). Az evangélium tehát elválaszthatatlan a Jézus-eseménytől, mert ebben az eseményben nyilvánult ki Istennek az emberek üdvösségét célzó terve. Bár kétségtelen, hogy Jézus földi élete sem lényegtelen (Róm 1,3b), de az üdvösség szempontjából Pál számára a legfontosabb mégis Jézus engesztelő halála és föltámadása. Ezen áll vagy bukik mind igehirdetésének, mind a hívek hitének az értelme (1Kor 15,14). Lehet, hogy ez a tanítás ingerültséget és botrányt kelt a zsidók körében, értetlenség, sőt nevetség tárgya a görögök 113
