Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - KÖRKÉP - Boda László: A mai igehirdetésről - személyes hangvételben
géliumi megvilágítása. Az egyház modernsége — elkerülve a modernizmus kisértését — abban áll, hogy a barokk stílust és a triumfalizmust levetkőzve a mai világhoz és a mai emberhez kívánja az Üzenetet közvetíteni. Ettől lesz „modern" az igehirdetés is. A dogmatika a kozmikus térségekre is kiterjeszti vizsgálódását. Az erkölcstanban már csaknem fél százada észrevették, hogy az autók korában anakronisztikus a hintós példa. A prédikáció menthetetlenül elárulja, hogy az igehirdető mennyire van otthon a modern teológiában és a modern világban. Rá is vonatkoznak a Szentírásban olvasottak: „beszéded elárul téged" (Mt 26,73). Nemcsak tárgyi tévedései lehetnek egy beszédnek, hanem az is, ha „lépéshátrányban" van korunkhoz képest. Egy fiatal költő egyik versére ilyenfélét írt a kritikus: jó vers, de olyan, mintha a XVIII. században írták volna . . . A mai teológia nem csupán témáiban, módszerében is modern kíván lenni. Ebben pedig egyre nagyobb jelentősége van a hermeneutikának, az értelmezéstannak. Ha az igehirdetés ezt a módszert alkalmazza, könnyebben eljut az „értelmes beszéd" szintjére, ami egyetemes igény a hívők részéről. Túlhaladja a kezdetleges fokot: más szavakkal elmondani, amit a Szentírás elmond. Túlhaladja azonban a puszta egzegetikai értelmezés fokát is. Ezért a jó homiliához több kell, mint az exegetikai ismeretek. Kell hozzá a teológiában való járatosság és korunk kultúrájában való eligazodás is. A hermeneutika kettős tollú kulcsa ugyanis ez: mit mond nekem, nekünk „itt" és „most" az isteni Üzenet? Ehhez pedig a Szentírás mellett korunk tömegkommunikációs eszközei is jelentős segítséget nyújthatnak (újság, film, televízió), az irodalomnak pedig változatlanul fontos szerepe lehet, amikor stílusról van szó. A múlt értékei melletti lecövekelés konzervativizmust eredményez; a múlt értékeivel való szakítás pedig modernizmust, frázisokban kimerülő „modernkedést". A jó beszéd a múltat a jelen és a jövő szolgálatába állítja. NEMCSAK A SZÁJ BESZÉL. Goethe mondta, hogy nem a fej gondolkodik, hanem az ember. Ezt a mély és igaz megállapítást alkalmazni lehet az igehirdetésre is: nem csupán a száj beszél, hanem az ember. Itt elsősorban ne a „szív bőségére" gondoljunk — a szavak forrása ez kell legyen (vő. Mt 12,34). Azt nem szabad elfelejteni, hogy a szentbeszéd a személy tanúságtétele. Szavaink elválaszthatatlanok életünktől, amit az ambóhoz is magunkkal viszünk. S ami a nehezebb: talán nem is az életünket visszük magunkkal szavaink mellé, hanem a rólunk alkotott előítéleteket. Az olvasó vagy a hallgató — még ha keresztény is — előítéleteket hordoz magában. „Ezt nem érdemes meghallgatni, mert még fiatal." — „Azt nem érdemes meghallgatni, mert már öreg." — „Én megszoktam és megszerettem annak az atyának a beszédeit, akit elhelyeztek." — „Én igényes vagyok. Tóth Tihamért hallgattam." — „Erről a papról azt beszélik, hogy . . ." stb. Az ilyen előítéleteket le lehet győzni: a szavainkkal és az életünkkel. Mert szerencsére vannak pozitív előítéletek is. Az igehirdető nem csupán élete árnyékát, hanem értékeit is magával hozza. S aki szereti a híveket, az embereket, akinek buzgóságát ismerik, annak szavaihoz egész élete csatlakozik, annak szavait megemelik a cselekedetei. Ez a magyarázata annak — ez a személyes tanúskodás —, hogy miért nem eredményes nagy szónokok beszédeit átvenni, s csaknem „egy az egyben" elmondani. Az sem megoldás, hogy magnetofonra vesszük az előzetesen elmondott beszédet, vagy fotokópiás példányokban osztjuk ki a hívek között. Erre mondta egy hivő: „Én nem a beszédet akarom hallgatni, hanem őt". Már a régi görögök ismerték és alkalmazták a kifejezést: „Ö mondta" (autosz efa). A Szentírásban is ezt a felhívást olvassuk Jézusra vonatkozólag: „Öt hallgassátok" (vő. Mt 17,5). Csak azok a szavak hatásosak, amelyek mögött személyes élmény és tapasztalat fedezete van, amelyeknek a beszélő személye ad hitelt. Ezért vannak szavak, melyeket csak bizonyos személyeknek volna szabad kiejteni. A kor stílusa mellett tehát fontos a saját stílusom megtalálása és alkalmazása. A hívek kritikájával kapcsolatban Brandstetter említi, hogy ez egyes helyeken már-már a liturgiához csatolt „programpont", s kevéssé van tekintettel a paphiányra. Legyünk őszinték: nem egy hívőben van olyan kritizáló hajlandóság, ami határozottan igazságtalan. Mert például a rádióban nemcsak elnézzük, de várjuk is, hogy a jó műsort megismételjék, a papnak pedig nemritkán szemére vetik, ha egy jó beszédét — kevés változtatással — három év múlva újra elmondja. Az idézett előítéleteket is visszájára lehet fordítani. Bár fiatal a pap, azért érdemes meghallgatni, hiszen a kezdeti romlatlan lelkesedés és szeretet — a prima charitas — hamvas- sága érződik szavain. Az öregek bölcsessége, élettapasztalata szintén figyelmet érdemel, ha pedig valakinek szerény képessége van a szóhoz, akkor is méltányolni kell, hogy az evangéliu111
