Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - FÓRUM - Széll Margit (összegyűj.): Vélemények és vallomások az igehirdetésről
gése nélkül — azt mondhatjuk, hogy amíg az evangélium tisztán és igazán hirdettetik (és a szentségek kiszolgáltatnak), addig él az egyház. Az igehirdetés jelentőségét az egyházi életben egyszerűen nem lehet túlbecsülni. Különösen érdekes és érthetően vitára ingerlő ez a megállapítás ma, amikor a történelmi egyházakban is evidenciaszinten tért hódít a kisközösségi életforma. Nemrég hallottam például azt az adatot, hogy a brazil katolicizmusban is meghatározó jelentőséget kaptak a kisközösségek: 80 000 kisközösségben 2 millió brazil katolikus fejt ki aktivitást. Mindez nem csökkenti az igehirdetés szerepét, hiszen a kisközösségek életét is az ige kell, hogy meghatározza. Az igehirdetésnek — az ősi üzenet megtartása mellett — minden korban meg kell újulnia, el kell jutnia a kor emberéhez. Mit jelent ez ma? Látszólag nagyon sokat, más megközelítésben akár nagyon keveset. Ez utóbbi egyszerűen az ,,igaz beszédet" jelenti. Napjainkban, a szavak áradatában, a hazugságok, vagy fogalmazzunk tapintatosabban a féligazságok, napi „igazságok” erdejében az élő beszéd sokat vesztett hiteléből. Pusztán az a tény, hogy a hallgatóság érzi: az igehirdető igazat szól, hite, élete, meggyőződése áll szavai mögött, már bizonyos tekintélyt, súlyt kölcsönöz az igehirdetésnek. A ma embere sem vár egyébként mást az igehirdetéstől, mint minden kor embere. Legyen örök és legyen időszerű, mai. Vagy úgy is fogalmazhatunk, közvetítse az örök mondanivalót mai időszerűséggel. Ne féljen az akár túlzott aktualizálástól, ez még mindig a kisebb veszély, mint az embereket elkerülő tolmácsolás. Hívők és nem hívők joggal várják az egyház állásfoglalását a társadalmi élet különböző kérdéseiben. Ennek az állásfoglalásnak akkor lesz súlya, ha az ige jelenti az alapját, és ha ezen az alapon bátran vállalja a teljes azonosulástól a teljes szembefordulásig saját identitását az időszerű hivatalos politikai állásponthoz, vagy a közgondolkodáshoz képest. Ez nagyon lényeges kérdés és nem téveszthető össze az egyház állammal szembeni lojalitásával. A lojalitás értékét többek között az adott időszerű társadalmi kérdésekben eltérő vélemény, az „érted haragszom nem ellened" magatartás vállalása jelenti. Az egyetértés súlyát is az adja meg, ha az egyház „nem"-et tud mondani. Kétségtelen, hogy az élő beszéd súlyának csökkenése, a gondolati tartalmat nélkülöző „panelekből" felépülő „beszédek" burjánzása meg is könnyíti az ige hirdetőjének helyzetét, mégis inkább növeli felelősségét. Formailag és tartalmilag egyaránt vissza kell adja a beszéd hitelét, méghozzá úgy, hogy közben keresztény maradjon. Csábító lehet izgalmas társadalmi kérdéseket ragyogó stílusban, magas tudományos szinten fejtegetni, mégsem igehirdetés ez, ha középpontjában — közvetlenül vagy közvetve, minden erőltetettség nélkül — nem a megfeszített és feltámadott Krisztus áll. Ma sem könnyű feladat az ige hirdetése. Joggal érzik a ma igehirdetői — mint feltehetőleg minden kor igehirdetője —, hogy nehezebb, mint bármikor. Hívők és nem hívők gondolkodásában, életmódjában háttérbe szorul az egyház tanítása. Ez következményeiben, mint szociál- etikai kérdés sem lebecsülendő, az igehirdető számára pedig azt jelenti, hogy erősíteni kell az igehirdetés evangélizációs és missziós karakterét. Evangélizációt az egyházon belül élők számára, hogy életvezetésükben valóban az evangélium legyen meghatározó. És egyre nagyobb hangsúlyt kap a misszió, hiszen egyre inkább jellemző az egyházi munkára, hogy ateista környezetben kíván hatni. Ennek a hatásnak az igehirdetést tekintve vannak sajátos lehetőségei. Ilyenek a keresztelési és temetési igehirdetések, amikor konvencionálisán olyanok is ellátogatnak a templomba vagy a temetőbe, akik egyébként távol tartják magukat az igétől. A sajátos lehetőségek legnagyobb tömegekhez eljutó hordozói a rádiós istentiszteletek, amelyeknek — egyébként érthetően — mindmáig nem találták meg korszerű formáit az egyházak. Ez a téma megérne egy önálló stratégiát. Csapdának tartom azt a felfogást, amely az egyház üzenetét úgy kívánja hangsúlyozni, hogy az ne riassza el a távolállókat, főként a fiatalokat, hanem úgy véli, hogy esetleg némi engedmények árán megszerzett szimpátiával hódíthat további tért. Minden eszme csak önmagát teljesen vállalva számíthat sikerre. Más kérdés, hogy hangsúlyok koronként változhatnak. Magam éppenséggel úgy vélem, hogy pragmatikus, bevallottan és túlzottan érdekorientált világunkban a talán legősibb keresztény mondanivaló, az értelmetlen, a feltétel nélküli szeretet közvetítése — szóban és életben — lehet a legnagyobb hatású. Dr. Frenkl Róbert orvosprofesszor 101
