Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 2. szám - FÓRUM - Széll Margit (összegyűj.): Vélemények és vallomások az igehirdetésről

re jutottaknak sokasága bizonyítja, hogy ami embereknél lehetetlen, az Istennek lehetséges: az emberi szót a Lélek csodaképpen Isten életét teremtő szavává formálja kereső szívekben, a mindenkinek szóló Igét személyessé teszi, és nem az igehirdető érdeméből, de mégis az ö engedelmes szolgálata, mint eszköz által a kereső megtalálja, amit keresett.

Mit vár az igehirdetéstől a kereső? Hogy legyen az a cserépedény, amelyben Isten az élet vizét adhatja az ő szomjas lelkének.

Dr. Ritoók Zsigmond tudományos főmunkatárs MTA Ókortudományi Tanszéki Kutatócsoport

Azt kell mondanom, hogy még mindig nem vagyok eléggé megelégedve a prédikációkkal. Zömmel még mindig az a hiba, hogy az igehirdetők szónokolnak. Az a bizonyos régi iskola még mindig él. Még emlékszem Bognár Elek könyvére, mindenféle fényképek is mutatták milyen indulatnál, hogyan kell a karokat mozgatni, a hangot felemelni, fokozni. Ezek egyrészt nagyjából megtanithatatlan dolgok, másrészt pedig tulajdonképpen szükségtelenek. Ma már nem ilyen dörgedelmes, szónoklatos prédikációkra volna szükség, inkább egyszerű, közvetlenül ható beszédekre, mondhatnám beszélgetésekre. Még ma is sokan törekszenek arra, hogy szépen beszéljenek, irodalmi formákban — és mindenféle szóvirágot használnak. Látszik, hogy élvezik is, amit mondanak, viszont a lényegtől elviszik az embert. Nem érzem azt a közvetlen kapcsolatot, mint amikor elmondok egy-egy verset — mert csakis az én szakmámmal tudom ezt összehasonlítani — és határozottan az az érzésem, akkor sikerül jól a vers, ha nem a versmondásra figyelek. Olyan ez mintha megkérdeztek volna és verssel válaszolnék valamire. Valahogy a prédikációknál is ez volna a lényeges: az Evangéliumot annak megfelelően magyarázzák. Az elmagyarázásnak közvetlen egyszerűsége a párbeszéd formáján kívül — a tartalomra is vonatkozik.

Néha az az érzésem, mintha nem tudnák a lelkipásztorok, hogy az embereket alapvetően mi izgatja, mi bántja otthon, elalvás előtt, gondolataikban. Mintha nem ismernék a civil életet. Még a vallásos ember élete is tele van szorongással, kételkedéssel, bizonytalansággal, rengeteg kísértéssel, be nem vallott bűnökkel — a szónak bizonyos értelmében —, amiket az ember gondolatban óhatatlanul is elkövet, mert annyi a csábítás a világban, amiben a keresztény ember is benne él. Mintha nem tudnák a lelkipásztorok igazán, hogy egy munkahelyen mi a probléma, hogy mi az a lakásprobléma, mik azok a Scyllák és Charybdisek, amik között egy keresztény embernek vergődnie kell, és nagyon erősnek kell lennie, hogy ne kövessen el bizonyos kis elcsúszásokat létfenntartása érdekében. Ezekről ugyan később kiderül, hogy nem is olyan fontosak, inkább a kényelem vitte rá, tehát le lehetett volna mondani róluk.

Szóval ezeknek a problémáknak feloldásához nem ad elég erőt az igehirdetés, holott az Evangélium mindig az életben való, az igaz, isteni erővel való tájékozódni tudásról szól. Az igehirdetés nem eléggé segíti az embert abban a küzdelemben, hogy mégis megmaradjon és ne engedjen bármilyen csábításnak. Az az érzésem, hogy talán az igehirdetök nem mernek arról beszélni, mik az emberek gyarlóságai, vétkei — félnek, hogy a hallgatóság megsértődik, hogy ennyire belelátnak a mélyükbe. Az állandó rábeszélés és az azzal kapcsolatos bátorítás nagyon sokat tenne. Nem bátorítják az embereket eléggé! Nem bátorítják arra, hogy a keresztény életet hogyan kell élni, nemcsak belül, hanem kifelé is, és természetesen azért bizonyos hátrányokat is vállalni kell.

A helyzet olyan, mint egy színdarabnál. Vannak rendezők, akik kizárólag a cselekményre szorítkoznak, ezáltal a közönség csak a cselekményt látja és így nem kap semmit. Egy igazi előadás a mögöttiségeket olyan módon tudja hozni, hogy bár csak egy cselekmény van, abban a sokféle ember mind magára ismer, mert úgy van eljátszva, hogy szembetűnik az is, ami mögötte van. Ugyanígy állunk az evangéliumi magyarázatokkal. Mindig azt kéne eltalálni, hogy mindenki magára ismerjen. Valóban érezze mindenki azt — hogy ha például arról van szó, mint a házasságtörő asszonynál is, hogy az vesse rá az első követ ... — nem konkrétan az a bűn, amiről éppen szó van, hanem lehetne más is, az övé is. Azt kéne eltalálni, hogy az igehirdetés mindig olyan „előadás" legyen, amiben mindenki magára ismerjen, hol mulaszt, mi a kötelessége. Ismétlem, a prédikációk nagy része zengzetes, dicsőítő, költői . . ., de nem hétköznapokra való útmutatás. Ez, amit én rettenetesen hiányolok. Nincsenek igazán átgondolva sem. Gyakran inkább teológiai, elvont gondolatokkal magyarázzák az Evangéliumot. Nagyon ritka, az.

98