Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Cselényi István Gábor: "Hogyan ismerték föl a kenyértörésben"
(a húsvéti lakoma előkészítése), nagypéntekre („Feláldoztatik az Isten Báránya"), sőt az esz- katológiára is (a megdicsőült egyház oda-idézésével). Mégis, ha a liturgia egészén belül akarjuk elhelyezni, úgy mondhatnánk, hogy ez a liturgia karácsonyi szakasza (vő.: „A csillag megállapo- dék a hely fölött, ahol a gyermek volt"), az egész, zárt ajtók mellett bemutatott proszkomidia pedig joggal állítható párhuzamba Jézus „rejtett életével". Ezután elkezdődik a szentmise nyilvános része, annak is első egysége, a hitjelöltek liturgiája, amely— all. Vatikánum kifejezésével — az igeliturgiának felel meg. Liturgikus hagyományunk szerint a „kezdő áldás" („Áldott az Atya és Fiú és Szentléleknek országa") vízkeresztre, a Szentháromság titkának feltárulására emlékeztet bennünket, hiszen ez után kezdte meg Jézus az Ország örömüzenetének hirdetését. A katekumenek liturgiájában az a Názáreti Jézus jelenik meg, aki valamikor körbejárta a palesztinai falvakat, tanította kortársait. Jézus most az evangéliumban, mint Isten Szavában van jelen, ezért viszik körbe az evangéliumos könyvet, s kiált föl a diákonus: „Bölcsesség, igazhívők!" Krisztus szava szól a szentírási szakaszokon és az igehirdető szavain keresztül is. A hitjelöltek liturgiája természetesen több más üdvtörténeti elemet is tartalmaz: megjelenik benne a Teremtő dicsérete, az imádkozó Ószövetség (az antifonák zsoltáraiban), a testi és lelki elesettségében Krisztushoz könyörgő ember (ekténiák), a Szentháromság dicsőítése (Szent Isten, Szent Erős, Szent Halhatatlan) és húsvét öröme, vasárnaponként szavakban is kifejezve (vö. tropár, konták), de magának az ige befogadásának „emmauszi" élményében is, hiszen maga Krisztus az, aki feltárja előttünk az „írások értelmét". „Áldozás" ez is, éppúgy, mint a Krisztus testéből-véréből való részesedés, „lelkünk és testünk megvilágosítójá"-nak, Krisztusnak befogadása. Többdimenziójú a „hívők liturgiájának" első része, az áldozat liturgiája is. Az eucharisztiára előkészített kenyérrel és borral (melyet Kelet már itt is az „Eucharisztia ikonjá"-nak tekint!) megtartott ún. nagybemenet az anamnézis síkján Jézus virágvasárnapi bevonulását idézi fel, a „részesedés" síkján azonban már eszkatologikus esemény: a kerubének szavai szerint az általunk bemutatott liturgián „a kerubokat ábrázoljuk", azaz jelenítjük meg, Kelet szemléletében a földi liturgia az Isten színe előtt zajló mennyei liturgia vetülete — és szerves része! Ezért hangozhat fel majd átváltoztatás előtt az angyalok „győzelmi éneke", a Háromszorszent. Közben a Hitvallás szavakban is összefoglalja az üdvtörténet egészét. A mind keleti, mind nyugati szentmisében meglévő „Emeljük föl szívünket" ismét túlemel a merő visszaemlékezés síkján, a kölcsönös önátadás magaslatára, s ugyanezen a létsíkon belül szólhat az „eucharisztikus ima" (a prefáció) arról, hogy Krisztus „már fölvitt bennünket a mennybe és jövendő országát ajándékozta nekünk". Hogy a szentmise eucharisztia, hálaadás, az itt nyeri el értelmét: nem egyszerűen csak múltbeli dolgokért adunk hálát Istennek, hanem, hogy már nekünk ajándékozta az örök jövőt! íme, a liturgia egyetlen, megbonthatatlan folyamatban tesz bennünket az üdvtörténet befogadóivá. Az átváltoztatás előtti imádság világosan jelzi az idő-síkoknak ezt az egységét. Bár szűkebben véve „csak" az utolsó vacsora felidézése következik, $ itt a liturgia történelmileg is a lehető leghűbben idézi fel annak eseményeit, szavait, azonban az ottani pászka-lakoma keretébe ágyazott történés maga is előre mutatott nagypéntek áldozatára, arra az eseményre, melyben Isten egyszülött Fiát adta értünk, ő pedig „önmagát adta át a világ életéért", s ez válik most valósággá Jézus örök szándékának erőterében. A kenyér és a bor fölött elmondott szavak után pedig a már idézett „megemlékezvén" kezdetű imádság jelzi ennek az áldozatnak további, egészen a végidőkig előre mutató távlatait is. Érthető tehát, ha a görög liturgia s ennek nyomán a keleti teológia más összefüggésben látja a szerzés igéit, mint a nyugati. Abban semmi kétsége sem volt egyetlen keleti teológusnak sem, hogy ettől kezdve Krisztus valóságosan van jelen a kenyér és a bor színe alatt. „Ez a te valóságos és legtisztább tested s a te valóságos és elevenítő véred" — mondja kifejezetten is az áldozó, mielőtt Krisztussal találkozik. Am Kelet másképp közeledik az átváltozás kérdéséhez. Az eltérés nemcsak abban van, hogy (mint érintettük), nem akarja egyetlen mozzanatra leszűkíteni ezt a folyamatot, hanem abban is, hogy számára a lényeg, járulék, átlényegülés evilági fogalmak, itt pedig éppen a nem evilági, a megdicsőült létrend tör be világunkba: maga Krisztus! Keleti szerzők arra is figyelmeztetnek: nem egyszerűen csak „anyagok" fekszenek előttünk, hanem kenyér és bor, étel és ital, amelyek már azzal a Krisztussal azonosultak, aki azt mondta magáról: „Az én testem valóban étel", azaz, aki maga kívánt táplálékká — életté változni számunkra. Kelet tehát már itt, az átváltozásban is a „halhatatlanság forrásának" felfakadását látja, amely csak eszkatológiai fogalmakkal közelíthető meg. A keleti liturgiából az is kétségtelen, hogy ezt a Krisztus-tapasztalást a Szentlélek teszi lehetővé számunkra. Nem arról van tehát szó, hogy az utolsó vacsorái szavak helyett az epiklézis- ben kellene látnunk az átváltoztatás mozzanatát, hanem arról, hogy a Szentlélek leszállása teljesíti ki a felajánlásban és az anamnézisben elkezdődött folyamatot: „Tedd ezt a kenyeret Krisztii
