Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Széll Margit: Az Eucharisztia képei és jelképei
Amint engem szeret az Atya, én is úgy szeretlek titeket. Az Eucharisztia éltető ereje is az Atyában gyökerezik: „engem az élő Atya küldött, s általa élek. így az is élni fog általam, aki engem eszik” (Jn 6,57). Itt tehát minden az Atyára, a mindenható Istenre támaszkodik. Ezért az Eucharisztia tana nem mítosz, hanem a hit titka. Isten természetfölötti közeledésének a csodálatos módozata. A hit arra vonatkozik, hogy a mindenható Isten jelek segítségével kitárult az ember felé, és részesíteni akarja őt saját életében. Ezért nem kell félni attól, hogy az Oltáriszentségben elfogadjuk a titkot, az átlényegülést, a valóságos jelenlétet. Ha Isten bennünket, halandó embereket át akar emelni a romolhatatlanságba, az örök életbe, azt csak úgy teheti meg, ha minket is átalakít és kiemel a jelen élet kötöttségei közül, hiszen „a test és a vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romol hatatl an ságot” (IKor 15,50). Erre a természetfölötti és ro- molhatatlan életre akar bennünket előkészíteni a természetfölötti és romolhatatlan táplálékkal. Nem hiszem, hogy a feltámadásban igazán hinni lehet, ha bármilyen okból kétségbe vonjuk azt a tételt, hogy a kenyér lehet Krisztus teste, a bor pedig az ő vére. Jézus maga kapcsolta össze a kettőt: „Aki eszi testemet és issza véremet, annak örök élete van, s én feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54). Széli Margit ▲ Z EUCHARISZTIA KÉPEI, JELKÉPEI „Hallod az előénekes énekét, aki ... a szent misztériumok vételére hív: ízleljétek, mily édes az Űri Ne testi ízlelőszervünk szerint ítéljünk róla, hanem rendíthetetlen hitünk szerint” — olvashatjuk Jeruzsálemi Cirill Catechesisében. Mivel a szent misztériumot a maga mivoltában nem lehet megértetni, azért a kereszténység kezdettől használta a jelképes beszédet és ábrázolást, melynek célja a hittitkok közlése és terjesztése volt. A jelkép — szimbólum valami természeti dolog, amellyel utalunk egy személyre vagy egy szellemi valóság belső lényegére. A szimbólum nem ésszerű ismeretet közöl, hanem olyan élményszerű megtapasztalásra utal, ami nemcsak egyesek számára, hanem mindenkire érvényes. Azok a jelképek a legjobbak, amelyek természetes mivoltukban jelen vannak az adott nép mindennapi életében. Az első keresztények ezért vették át a környező kultúráknak, a korábbi vallásoknak már adott, kész szóbeli és ábrázolt jelképeit, — és új jelentéstartalommal töltötték meg. A jelképes kifejezésmód az üldözések idején a beavatottak rejtjelévé vált. Történeti sorrendben nézve a keresztény szimbólumművészet kezdetben a kimondhatatlan jelképe, majd titkos nyelv, végül elterjedt ábrázolásmód lett, amely koraközépkorig uralkodott. Az Eucharisztiának, hitünk központi titkának ábrázolásait próbáljuk vázlatosan áttekinteni, rámutatva arra, hogy miként tükrözik évszázadok folyamán a hívők élő eucharisztikus tudatát. Leegyszerűsítve, de egymástól el nem különítve, az ábrázolásokat három fázisban szemléljük: — 1. Az eucharisztikus jelképek. — 2. Az Euchariszfiára utaló szentírási jelenetek. — 3. Hitvédő, igazoló és megdicsőítő ábrázolások. Egyetlen teológiai szempontot emelünk ki, az eucharisztikus ábrázolások sok lehetséges nézőpontja közül: Jézus jelenlétének folyamatos és töretlen hitét az Oltáriszentségben. Sokszor halljuk ugyanis, hogy a zsinat után az eucharisztikus közösségek korát éljük. Am az ilyen visszatekintő és hiteles szemlélet sem marad mentes a feltörő egyoldalúságtól vagy éppen túlzástól. Ismeretes, hogy a kenyér és a bor szine alatt jelenlévő Krisztus tiszteletének korábbi, már-már szélsőséges formájában — bizonyos emberi megfontolások alapján — az Urat mintegy „bezártuk" a tabernákulumba, „lokalizáltuk" a kenyér morzsáiba, mintha jelenlétével az anyagi kiterjedés rabjává lenne. Jól tudjuk, hogy az egyház ezt és így sohasem tanította, a gyakorlatban mégis eluralkodtak az eucharisztikus kenyérrel kapcsolatos aggályosságok. Talán éppen ezek a túlzások lettek okai annak, hogy a zsinat után néhány teológus — bár ugyanazon emberi megközelítés síkján — a másik végletbe esett. Jézus velünk való együttlétét, szentségi jelenlétét most „időben” akarják megszabni, azaz megváltói „funkcióját" az eucharisztikus áldozat-lakoma-kenyértörés idejére rögzítik, amikor is táplálékul adja magát nekünk. A 87
