Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Gál Ferenc: Az élet kenyere
Krisztushoz való hasonulásnak az útja ezért csak az lehet, hogy bevon bennünket halálénak és feltámadásának misztériumába. A keresztség az ő halálának és feltámadásának a jelképe (Róm 6,3—5), az Eucharisztia pedig tudatos belekapcsolódás az ő keresztáldozatába. Az élet kenyeréről ebben az összefüggésben kell beszélnünk. János evangéliuma nem beszél az Eucharisztia szerzéséről, de annál bővebben elénk tárja annak megígérését. Mégpedig abban a kitisztult formában, ahogy az apostolok már húsvét után látták Jézust és a megváltás művét. Az „élet kenyere" a kafarnaumi beszédben együtt fordul elő a „mennyből alászállott kenyér" kifejezéssel és az „élő kenyérrel". Ha értelmezni akarjuk, akkor a negyedik evangélium sajátságait figyelembe kell venni. Itt nem annyira történetek leírását kapjuk, hanem annak a bemutatását, hogy Jézus hogyan nyilatkoztatta ki magát, mint az Isten Fia. Hiszen ő földi alakjában is a megtestesült Fiú volt, akit kegyelem és igazság töltött el, s akinek viselkedéséből kicsillant az Atya egyszülöttének dicsősége (1,14). Kilétét ilyen szavak és képek határozzák meg: út, igazság, élet, világosság, pásztor, juhok ajtaja, szőlőtő, élő víz forrása stb. Ebbe a sorozatba tartozik bele az élet kenyere és a mennyből alászállott kenyér is. A képek mindig magára Jézusra vonatkoznak: én vagyok az út, én vagyok a világosság, én vagyok az élet kenyere (Jn 6,35). Először tehát saját magát mondja kenyérnek, mégpedig úgy, hogy szembeállítja magát a mannával, amit az ószövetségi nép a pusztai vándorlás idején evett. A kenyér szó utalás arra, hogy ő valamilyen módon az ember tápláléka lesz. O a mannától két szempontból különbözik: az csak a földi életet táplálta, ő pedig örök életet ad, továbbá csak róla lehet igazán elmondani, hogy a mennyből jött, azért ezt a kenyeret az Atya adja. Harmadik különbségnek még hozzá kell venni azt, hogy a mannát testi táplálkozás módján használták fel, őt magát viszont hittel kell befogadni. Az ő megközelítése tehát a hit, s hatását is a hiten keresztül fejti ki. Erre már a beszéd elején utal: Ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre (Jn 6,27). Istennek az tetszik, ha hisztek abban, akit ő küldött (uo. 29.). Aki hozzám jön, többé nem éhezik, aki bennem hisz, többé nem szomjazik (uo. 35.). A mannáról ugyan az ószövetségi hagyomány azt tartotta, hogy abban Isten „égi kenyeret adott nekik” (Zsolt 8,24; Bölcs 16,20), de annak ilyen hatása nem volt. A mannát csak átvitt értelemben lehetett égi eredetűnek mondani, amennyiben Isten a természet rendjét úgy irányította, hogy ez a gyümölcs a vándorló nép útjába essék. Jézus ellenben az Atyától jött, tehát ő csak szellemi értelemben lehet étel és ital. A zsidók valamit érthettek volna Jézus szavaiból, hiszen az Ószövetség az életen nem csupán a testi életet értette. Igazi értelemben az életet csak Isten birtokolja, ő az élő Isten. Neki az élet a legnagyobb kiváltsága, hiszen valójában örökkévalóságát fejezi ki. Azért a vallásos ember az eskü ünnepélyes aktusában is az „élő Istent" emlegeti. Minden más élet az ő ajándéka. Az ő éltető lelke, a „ruach" érinti meg a testi létezőket, s annak erejében élnek. Amikor Isten visszavonja az éltető lelket, akkor az élők visszatérnek a föld porába (Zsolt 104.30). Az egyház azonban felismerte, hogy Jézus nem így birtokolja az életet. Feltámadása, az Atyához való hazatérése annak bizonyítéka volt, hogy onnan kapta a küldetését, és neki megvolt az örök léte az Atyánál, mielőtt a földre jött volna. Amikor János evangéliumában Jézus az élet kenyerének mondja magát, akkor elsősorban azt kell keresnünk, hogy milyen életet hordoz ő és milyen jogcímen hordozza. Csak ennek tisztázása után mond valamit az a kijelentése, amelyben eljövetelének célját érzékelteti: azért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen (Jn 10,10). Örök léte szerint ő az Ige, a Szó, akiben az Atya öröktől fogva kimondta magát, s éppen ebben a kimondásban születik az Atyától. Az Atya ebbe a szóba belemondta lényegét, mindenhatóságát, szentségét, életét. Azért érvényes rá az evangélista szava: Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága (Jn 1,4). Jézus maga pedig ezt az életet úgy jellemzi, mint elidegeníthetetlen örök örökségét: Amint az Atyának élete van önmagában, úgy megadta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában (Jn 5,26). Ha tehát ő a földre jön és emberré lesz, személy szerint akkor is az élet kiváltságát hordozza. Csodáinak legnagyobb része gyógyítás, tehát az élet urának mutatja magát. Tanításának is ilyen ereje van: az ő szava lélek és élet (Jn 6,63), azaz túlteng benne a szellem és a természetfölöttiség. A halálraszánt emberiség előtt csak ilyen szuverén öntudattal lehetett megváltói igénnyel fellépni. Aki az élet megoldását hozza, annak tudnia kell a tudatos életet biztosítani. Azt a személyes életet, amelyben benne van a lét emelkedettsége, az ismeret, a szeretet, az öröm, a teljesség igénye és a boldogság vágya. Jézus egész működése olyan volt, hogy az élet ígérete csendül ki belőle. Péter az egyház hitvallását fejezte ki ebben a válaszában: Uram, kihez mennénk? Tied az örök életet adó tanítás (Jn 6,68). Péter vallomása úgy maradt ránk, mint az élet megoldásának egyetlen lehetősége. A történelem ezen kívül azóta sem mutatott rá olyan ígéretre, amelynek teljesülését várhatnánk. Nem talált olyan hidat, amely a földi múlandóságból átvezethetne az örökkévalóságba, az egyéni élet örök kikötőjébe. Ha az a hitvallás nem igaz, ha az apostoli egyház nem a Krisztusban megjelent termé85
