Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Lohfink, Gerhard - Tarnay Brúnó (ford.): "Ha hagyjuk, hogy ez tovább így cselekedjék..." (vö. Jn 11,45-53)
Ez pedig a keresztény jámborság egyik ősi ténye: egymást segíthetjük a szeretetben még a halálon túl is. Ez az állapot, mint mondottuk már, ideiglenes, és akkor fejeződik be végérvényesen, amikor a világ is elnyeri végső alakját; illetve többnyire sokkal előbb befejeződik — ha ugyan ebben a kérdésben a mi időfogalmunkat egyáltalán alkalmazhatjuk. — Továbbá: mennyország és pokol azokat a végső lehetőségeket fejezik ki, amelyek még adva vannak. Az ember vagy végleg megnyílik a kegyelemnek, és akkor Isten elfogadja őt, megadja teljességét, beléphet az örök „Igen" világába — vagy fennáll az a felfoghatatlan, de a valóságot tekintve ki nem zárható lehetőség, hogy az ember szabadsága következtében a „Nem", a tagadás akarásában rögződik. A „pokol" nem más, mint az ember tagadásának önmagára és Istenre vonatkozóan az isteni Bíró részéről történő tudomásulvétele. Azt hiszem, nem lehet és nem szabad ezt egykönnyen kimagyarázni. Az ember szabadságában áll az is, hogy önmagát tönkretegye; csak azt kapja meg, amit maga akar. Képes „nemet" mondani és akarni. Az Ür szavai erre vonatkozóan egészen egyértelműek. Mindkét döntés lehetősége kifejezi, hogy az ember nem csupán egyszerűen létezik és eltűnik; Istennek saját elgondolása van minden emberre vonatkozóan. Minden ember Isten személyes teremtménye, Isten személyes létében akarta őt. Ha életét Istennel folytatott párbeszédben, lelkiismeretére hallgatva a hitből éli, nemcsak földi életének idejét zárja le több-kevesebb sikerrel, hanem a nagy egészben is megvalósít valami célt, a világ értelmének egy elemét, amelynek örök értéke van. Ezt az Istentől meghatározott célt és értelmet nem lehet rövidített formulában összefoglalni, ez mindenekelőtt minden egyes ember egészen sajátos célja; ahogyan az Írás mondja: „Neveden szólítottalak téged, amely nevet senki sem ismeri, csak te magad és az Isten". Más szóval: az élet értelmét nem határozhatja meg valamely semleges tényező az íróasztala mellett. Lassanként tárul fel az ember előtt, ha Istennel jár és részleteiben gyakran elvész szemei elől; végső soron egyszerűen csak azt a biztonságot jelenti, hogy Isten akarta így. Éppen ez az, ami az embert a halál és sötétség mélységei fölött is fenn tudja tartani. Tudnia kell, hogy a fájdalom és elhagyatottság útjain is beteljesít valamit, ami örök értelmet és jóságot képvisel. Utolsó kérdésünk: kultúra és hit kapcsolata. Mennyiben állnak ezek ma középponti helyen a teológiában? Hogyan használjuk ezeket a fogalmakat? Van-e elsőbbsége valamelyiknek? — Aligha mondhatok valamit röviden ilyen messze ágazó témáról. Először talán: kétségtelen tény, hogy a hit kultúrát teremt, ezt az egész történelem folyamán tapasztalni lehet. Azért történik ez, mert a hit formálja az embert, és mert az ember formálása napvilágra hozza, ami benne jó, és ezáltal lesz az ember világot alakító, vagyis kultúrlény. Ennek megfelelően azt mondanám, hogy számomra elsődleges a hit, mert hiszen elsősorban a hit által alakul a kultúra. Más szóval: elsődleges az a tény, hogy az ember nem értelmetlen véletlen eredménye, aki azután valahogyan ezen akar keresztültörni, érvényesülni, hanem az Örökkévaló, az örök Értelem, az örök Szépség, minden kultúra alapja szólította őt létbe — ennek következtében hivatásként kapja szabadságát. Szabadon épít tehát utat magának, és éppen azt nevezzük kultúrának, ami útjainak szövevényéből adódik. A hit alakítja lelkiismeretét; amennyiben a hit az emberek számára a szellem lehető legszélesebb horizontját nyitja meg az örökkévalóság felé, lehetővé teszi a világ mindig újabb szemléletét és új megértését. A hit — bármily kezdetleges emberiség keretében veszi is kezdetét — már eredetében olyan természetű, hogy a kultúra válságaiban is új kultúrák forrásává lesz. A hif mindig ilyen, ha eredetéhez hűséges marad, mert a szellem, amely az örökkévalóság horizontjában áll, az ihlet kimeríthetetlen forrása. (Készült: 1984. április 6.) * * * Gerhard Lohfink „HA HAGYJUK, HOGY EZ TOVÁBB ÍGY CSELEKEDJÉK..." (vö. Jn 11,45—53) (Nagypénteki — húsvéti gondolatok] Az ősegyházban már nagyon korán létezett a Jézus végső napjairól szóló tudósítás.' A szenvedéstörténet keretében azt is elbeszélték, hogyan hozta meg a főtanács — az akkori zsidóság legfőbb törvényszéke és legfelsőbb vallási hatósága — azt a határozatot, hogy Jézust el kell fogni (Mk 14,1-2. — módosított formában Mt 26,3-5.) 6
