Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Tomka Ferenc: A keresztség és bérmálás egyházi előírásai
Vajon szükség van-e erre az új Kódex megjelenése után? Vajon a Kódex nem foglalja-e tökéletesen össze a témába vágó szempontokat? Azt kell válaszolnunk, hogy: nem. — A Kódex megadja ugyan a legfontosabb szentségi-lelkipásztorí irányelveket, de egyrészt ezen irányelvek feltételezik a zsinat után megjelent római szentségtani előírások alapos ismerétét, másrészt a római irányelvek is sok esetben az egyes országok püspöki konferenciáira bízzák egy-egy konkrét lelkipásztori kérdés eldöntését. Az alábbiakban megkíséreljük szintézisben bemutatni az új Kódexnek, az új római irányelveknek és a Magyar Katolikus Püspöki Karnak a keresztségre és bérmálásra vonatkozó előírásait. — Bevezetőben fontosnak tartjuk röviden összefoglalni, hogy az új előírások értelmében általában kik járulhatnak szentségekhez. Kik járulhatnak szentségekhez! A Kódex kijelenti, hogy ,,a szent szolgálatban levők nem tagadhatják meg a szentségeket azoktól, akik azt alkalmas módon kérik, jól fel vannak készülve, s a jog által nincsenek eltiltva azok vételétől" (843. c.). De vajon a Kódex és az egyházi előírások szerint ki kéri ,,alkalmas módon" a szentségeket, s ki ,,jóI felkészült" azok vételére? a) Alaposan felkészült — hivő. — ,,A II. Vatikáni zsinat a szentségek felvételével kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a szentségek nem automaták, nem mágikus eszközök, hanem személyes találkozások" — írja Szakos püspök (All. Vatikáni zsinat, Budapest, 1975. 101. old.). A szentségeket a zsinat a ,,hit szentségeinek" nevezi. Megkívánja, hogy ,,jól felkészült hívek" járuljanak a szentségekhez, „nehogy (a megfelelő hit hiányában) hiába kapják meg azokat" (Liturgia 11). Mindezt azóta is hangsúlyoznia kell az egyháznak, mert itt-ott fellelhető az a hibás szemlélet és gyakorlat, amely kielégítő hit és felkészülés nélkül is kiszolgáltatja a szentségeket. Ez a felfogás a szentségek „feltétlen hatására" (opus operatum) hivatkozik. Viszont az egyház tanítása az, hogy a szentségekben jelen van ugyan Isten kegyelmi ereje („amennyiben Isten oldaláról nézzük a kérdést" — ahogyan a Tridentinum mondja), de ez a kegyelem a szentséghez járulóban csak akkor lesz hatékony, „gyümölcsöző", ha élő benne a hit (opus operantis). S a szentséget csak ilyen esetben szabad kiszolgáltatni. Amit a zsinat kiemel, azt aláhúzza a Kódex is. így ír: A szentségek „jelek, amelyek kifejezik és megerősítik a hitet". Ezért mind a szentségkiszolgáltatóban, mind a felvevőben meg kell lennie a hitnek: „a mélységes tiszteletnek és a szükséges buzgóságnak" (840. c.). Ugyanilyen értelemben hangsúlyozza a Kódex a szentségekre való felkészítés fontosságát: „Mivel a keresztény kultusz olyan mű, amely a hitből fakad és arra alapul, a szent szolgálatban lévők kitartóan gondoskodjanak arról, hogy felkeltsék és felszítsák a hitet" (836. c.). Másutt így ír: „A lelkipásztoroknak — és az egyházban lévő szerepüknek megfelelően a többi hívőnek — kötelességük gondoskodni arról, hogy azokat, akik kérik a szentségeket, a szükséges evangelizációval és katekézissel felkészítsék a szentségek vételére, az illetékes egyházi hatóságoktól kiadott előírásoknak megfelelően" (834. c.). Ezek a jelzett „egyházi előírások" pedig a szentségekre való alapos — esetenként évekig tartó, az ősegyház katekumenátusának útját járó — felkészítést kívánnak meg (vö. 851/1. c.; Ordo Initiationis Christianae Adultorum stb.). b) Aki az élő egyház tanúságtevő tagja akar lenni. — Általában köztudott, hogy a lelkipásztor nem szolgáltathatja ki a szentséget olyannak, aki nem hisz. De ennél többről van szó: Csak annak szolgáltathatja ki, aki az egyház élő, tanúságtevő tagja akar lenni! — Hiszen a szentségekben (sajátosan a keresztségben és a bérmálásban, de a többi szentségben is) a felvevő nemcsak Krisztussal, hanem Benne és Általa egyházával is egyesül, és kifejezi, hogy az egyház élő tagja szeretne lenni. — A szentségek „rendkívüli módon közreműködnek az egyház közösségébe való bevezetésben, .annak megerősítésében és kinyilvánításában" — írja az Egyházi Törvénykönyv a zsinat szellemében (840. c.). Másutt megállapítja: A szentségek és általában „a liturgikus cselekmények nem magáncselekmények, hanem magának az egyháznak ünneplései: az egyházé, amely az „egység szentsége", vagyis szent és a püspök vezetése alatt egyesített nép. A liturgikus cselekmények tehát az egyház egész testéhez tartoznak, azt kinyilvánítják és magukba foglalják" (837. c.). ▲ csecsemőkeresztség A zsinat szemléletében a vízkeresztség nem az „üdvösség kapuja", hanem a látható és tanú- ságtevö egyház szentsége. A vízkeresztségben ezért az részesülhet, aki a látható, tanúságtevő egyház tagja akar lenni. Az új Kódex tehát előírja: a csecsemőt akkor szabad megkeresztelni, 1. ha legalább az egyik szülő (vagy gyám) ebben egyetért; 2. s ha megalapozott, komoly remény van arra, hogy katolikus vallásban fogják őt nevelni (ha ebben egyáltalán nem reménykedhetünk, a keresztséget el kell halasztani — a részleges jog előírásainak megfelelően —, s az elhalasztás okát meg kell 59
