Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Gesztesy András: Bérmáljunk - miért és hogyan?
mélyes és közösségi jellegét. A jogi és pasztorációs „automatizmust” nagyobb fokú tudatosság váltsa fel, a személyes döntés mind nagyobb szerepet kapjon, növekedjen az egyház belső és kifelé vállalt aktivitása. Ezek az igények megkövetelik a szentségek teológiájának és lelkipásztori gyakorlatának megújítását. A II. Vatikáni zsinat nagyobb súlyt helyezett a világiaknak az egyházban való fokozottabb szerepére, az apostolkodására, a tanúságtételére. Mindez a teológia és a pasztoráció figyelmét a nagykorúság, a felnőtté válás szentsége felé fordította. A karizmatikus mozgalmak hatására több figyelmet szentelünk a Szentlélek működésének, általunk való tevékenységének. E körülmények és tényezők miatt a bérmálás érthető módon egyre jobban az érdeklődés homlokterébe került. Néhány gyakorlati szempontot szeretnénk felsorakoztatni a bérmálással kapcsolatosan. A kegyelem — a teológia régi tétele szerint — a természetes tényezőkre, az eseményekre és a gyakorlatra épít, azoknak ad természetfeletti tartalmat és funkciót. A természetfeletti azonban nem pótolja a hiányos természetes alapokat; azok megfelelő minőségéről és rendezettségéről nekünk kell gondoskodnunk. Ezekről a természetes alapokról akarunk egy-két gondolatot előadni. Vannak kísérletek, melyek az Isten Országa felől határozzák meg a bérmálást; képviselői úgy látják, hogy e szentség a szeretet ügyének nagy mozgalmában való részvételre tesz alkalmassá. Egyesek elsősorban az apostolkodásra való belső kegyelmi felkészítésben látják a bérmálás üdvös hatását. Mások számára a bérmálás a világiak nagykorúsításának, keresztény érettségének szentsége. Ismét mások a szolgálat oldaláról közelítenek, és azt hangsúlyozzák, hogy a bérmálás elsősorban mások üdvösségének szolgálatára képesít. Sokan a krisztuskövetésre való különös alkalmasságot várják a bérmálástól (itt talán az egyéni lelki életre és tevékenységre kerül a hangsúly). Többen a keresztséggel azt emelik ki, hogy a megbérmált a keresztségben megszerzett istengyermekséget és egyháztagságot már élni is tudja. A bérmálás tartalmazza a missziós küldetés gondolatát is; természetfeletti életkedvet ad. Megerősít a hit állhatatos megvallására, a küzdelemre a bűnös világban. A bérmálás készit fel arra is, hogy az egyházban és a világ felé felelősségteljes feladatokat lássunk el. — Ez a rövid felsorolás is jelzi, hogy milyen gazdag tartalma és hatása van, illetve lehet(ne) a bérmálásnak. Mindent összegezve a bérmálás a Szentlélekben való érett közösségi növekedés és aktivitás szentsége. Érettség a bérmálkozásra Szülőkkel, nagyszülőkkel, bérmaszülőkkel zsúfolt templomokban folyik a még elég szép létszámú bérmálás, a környékbeli papság asszisztenciájával. A következő vasárnapon a bérmálko- zóknak már csak egy töredéke jelenik meg a misén (szülők, bérmaszülők előbb is csak esetleg nagy ünnepeken találhatók meg az istentiszteleten). Később ez a töredék is tovább fogyatkozik. A megbérmáltak és szüleik is úgy tekintik a bérmálást, mint a hittanra járás végét. Minek hittanra járni még, ha a gyerek már volt elsőáldozó és bérmálkozott is? Csak egy kisebb töredék jár továbbra is hittanra. A bérmálás „búcsú a kereszténységtől"; „a hittől való elszakadás szentsége" — tartja a keserű humor. Budapesten és nagyobb városokban (ritkábban vidéken is) egyre gyakrabban jelentkeznek olyanok bérmálkozásra, akik maguk vagy szüleik döntése alapján néhány évvel későbbre halasztották a bérmálást, nagyobb súlyt kívánva adni e szentségnek; általában olyanok, akik később tértek meg és lettek hívővé (szinte kivétel nélkül keresztény kisközösségi háttérrel). E jelenség ugyan nem nevezhető ,,tömeges"-nek, de rendszeres és jellemző. A magyar katolikus egyházban a hittanosok és az elsőáldozók létszámának csökkenésével a bérmálkozók száma is lecsökkent. Különösen észrevehető ez az utóbbi évtizedben. — A „megmaradt" bérmálkozók általában 12 év körüliek (városokban egy-két évvel idősebbek), sokan ennél jóval fiatalabbak, kevesebben idősebbek. Nemritkán előfordul az is, hogy a lelkész néhány héttel az elsőáldozás után az elsőáldozókat is bérmálásra viszi. Ennek oka egyrészt a szülői sürgetés (szeretnének mindenen „túlesni", mert igy később nincs rá többé gond); másrészt az a lelkipásztori „előrelátás", hogy néhány évvel később már kétséges, vajon a gyermeket rá lehet-e még venni a bérmálkozásra. A nagyobb létszám is (mindegy, hogy milyen áron) a plébános jó lelkipásztori munkáját dicséri a főpásztor és a környékbeli papság előtt. Ugyanakkor visszatetsző, hogy a krisztusi „nagykorúság szentségét" öklömnyi gyerekeknek szolgáltatják ki. A jelenlegi, hivatalosan szorgalmazott 12 éves alsó korhatárt sok lelkipásztor korainak tartja. Inkább arra hajlanak, hogy 14—16. életévet kellene megszabni. Még jobb lenne, ha ennél is néhány évvel későbbre esnék a bérmálkozás. A szentség időpontját egyrészt a személyes döntőképesség kialakulásához kellene igazítani, a késő kamaszkor vége felé, a felnőttkor küszöbére (ez egyénenként változó lehet); másrészt ettől eltérően alakulhat (rendszerint néhány évvel késik) a keresztény erkölcsi döntőképesség stabilizálódása. A bérmálkozás feltétele kell hogy legyen, az általános pszichológiai érettségen túl, az egyház tanításáról, küldetéséről, feladatairól való elméleti-gyakorlati információ, az egyház életében való részvétel, a közösséghez való tartozás tudata. A bérmálkozásra jelentkezők ezen szempontok szerinti alapos megrostálása a bérmálás szentségé51
