Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 1. szám - Széll Margit: Bérmálás és a személyi érettség

„A megbérmáltak fokozottan kötelezettek arra, hogy Krisztus igazi, hitvallói legyenek: a hitet szavukkal és tettükkel egyaránt terjesszék és védelmezzék" (Egyházról ... 11).

Napjainkban számos „újra átgondolt" bérmálásteológiát tettek közzé. Odvtörténeti, krisztoló- giai, egyháztani és prófétai nézőpontból közelitik az egyre inkább középpontba kerülő szentséget. Minden felfogásban azonban felismerhető a közös lényeg:

A bérmálás olyan hatékony szentségi jel, mely által a megkeresztelt aktív beleegyezésével és közreműködésével még kifejezettebben részesül a Szentlélek kegyelmeiben.

— A bérmálás feljogosítja és egyben kötelezi a hívőt arra, hogy hitét mind tudatosabban elmélyítse és kiárassza az életbe. A keresztségben kapott hit további kibontakoztatásához a bérmálás közvetíti az erőt, a hagyomány ezért is nevezi kezdettől fogva „sacramentum fidei"-nek.

— A nagykorú keresztény hatalmat kap és felelős kötelezettséget vállal Krisztus testének továbbépítésére, arra, hogy az egyház tagjait „szaporítsa" (a népszaporulathoz hasonlóan), valamint arra, hogy keresztény küldetését betöltse a világban. Mindehhez szükséges, hogy éretten tudjon dönteni az élet fontos helyzeteiben.

— A bérmálásra való felkészítés fontos előfeltétele tehát, hogy a fiatalokban tudatosítsuk a személyi érettség jegyeit és az egyházközség keretein belül próbáljuk kapcsolatba hozni a bérmálás kegyelmeivel. Valójában tehát a felkészítés nem lehet valami rövid kurzus, hanem a fiatalokkal való előzetes és huzamosabb kapcsolatra épül, melynek biztosítása elsősorban a lelkipásztor, valamint az egyházközség felnőtt híveinek a feladata.

Érettek vagyunk-e!

A lelkipásztor munkája, hogy kapcsolatot teremtsen a hitre nevelés, a bérmálás szentsége — valamint a személyi érlelődés és a közösségi beilleszkedés szakaszai között.

Az emberek nagykorúságra nevelése már a felvilágosodás idején elkezdődött és a mai technikai civilizációhoz vezetett. A sokat hangoztatott „nagykorú" emberrel napjainkban mégis alig találkozunk. Általános megállapítás, hogy a tanultak, a civilizáltak között is sok az olyan, aki lelkileg kiegyensúlyozatlan, aki erkölcsi életében infantilis, vallásilag primitív. Sokaknak hitélete pedig már súrolja a babonaság határát. Ebből következik, ha egy növekedő ifjúnak a valódi keresztény nagykorúságot akarjuk felkínálni, akkor egyidejűleg lelki érlelődését is segítenünk kell.

— 1. Az azonosulni tudás az érettség első ismérve, mégpedig annak helyes mértéke, egyensúlya. Sajnos, a felnőttek is, de még inkább a még gyökértelen fiatalok egy része a pillanatnyi haszonért, élvezetért vagy egyéb előnyért gátlástalanul alkalmazkodik környezetéhez. Ugyanakkor képesek mereven szembeszegülni a szabályozó normákkal. A mi köreinkben is egyre jobban fokozódik az agresszió a gyengékkel, a másneműekkel, az öregekkel, a védtelenekkel szemben.

A lelki érésnek akadálya többek között az úgynevezett „szatellizmus". Az illető olyan módon függ felettesétől (munkahelyén, a családban, csoportban, galeriben), mint a bolygó a naptól. A felettes kedvéért visszafojtja a lelkiismeret szavát, és az igazi belső érték helyett félelemből vagy belső bizonytalanságból azonosul a hatalmi véleménnyel vagy a külső kínálattal. A fiatalok a nekik kedves személy nézeteit szinte kritikátlanul elfogadják. Csak az a vezető, az a „vezér" lehet igazi példakép, aki valódi értéket képvisel, mert csak az ilyen segíti elő az egyéni érést és a közösségbe való egészséges beilleszkedést.

A vallásos családok legtöbbször visszafojtva, öntudatlanul élik ki agresszivitásukat, erőszakosságukat. Az idősebbek gyakran „moralizálnak", azaz környezetükkel akarják aggályos részletességgel megtartatni a szabályokat, a törvényeket, és ezzel főleg a fiatalokat idegenítik el az igazi vallási és emberi értékektől.

Jól tudjuk, hogy a fiatalnak időre van szüksége, csak fokozatosan tudja magáévá tenni — interiorizálni —, egyéniségi egészébe harmonikusan befogadni — integrálni — az igazi értékeket. Akinek ez nem sikerül, aki nem kap hozzá megfelelő időt, akinek nincs „embere", igazi példaképe, és emellett adottságai is korlátozottak, annak egész élete csak külsőséges „szerepjátszás" lesz, mindig a tetszetősebbet utánozza, mert valójában nem tudja, mit akar, és így nem is képes önmagát megvalósítani, tehát nem jut el az érett nagykorúságra.

A nagykorúság fenti jellemzői vagy éppen hiányai a vallási életben is jelen vannak. Megvan a veszélye — sajnos —, hogy a vallásból bárki is hasznot, előnyt szerezzen, vele önmagát bebiztosítsa vagy éppen előnyös kapcsolatokhoz jusson. Vallásos viselkedéssel is ki lehet vívnia az emberi elismerést, ám az ilyen esetben a vallás nemhogy felemelné, hanem inkább elfojtja az ösztönös törekvéseket.

Sok fiatal vallási érését az gátolja, hogy nem élni akarja a hitét, csupán „tisztázni" a hit kérdéseit, így mindvégig megmarad az értés szintjén, az Istent és az isteni dolgokat saját törpe eszének

45