Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Csanád Béla: A bérmálás szentsége - mai szemmel
„communicatio Spiritus Sancti", a „koinonia" jelentését Szent Pál leveleinek üdvözlésében és bevezetőiben!). Mindezekből világosan áll előttünk a bibliai tanítás: a Lélek eljövetele nemcsak egyéni jelentőségű, hanem sokkal inkább közösségi is, vagyis az Egyházra utaló kegyelmi történés. Ezért a bérmálás szentségénél nemcsak egyéni megszentelődésről kell beszélnünk, hanem kiemelten arról is, hogy a szentségi kegyelmek (a Szentlélek ajándékai) karizmatikus kegyelmek, vagyis a többieket, a közösséget építő és megszentelő kegyelmek is. (Ezeket a kegyelmeket akarja tudatosítani és „mozgósítani" az Egyházban az ún. karizmatikus mozgalom — ide számítva a rendkívüli ajándékokat is). — A teológusok manapság már nemigen vitatkoznak arról, egy vagy két szentség-e a ke- resztség és a bérmálás? Döntő bizonyítékaink vannak a Szentirásból (ApCsel 8, 4—20 és 19, 1—7 legfőképpen), hogy mindkettőt külön-külön kiszolgáltatták már az apostoli időkben. Arra nézve azonban sok bizonytalanság észlelhető, hogy mi az egyiknek és mi a másiknak a sajátos természete és hatása. Ennek a kérdésnek a megválaszolásától függ a paszforális gyakorlat legtöbb utasítása és ajánlata — esetleg az eddigi, történelmi szokásoktól eltérően. Éppen ezért ide kívánkozik még Szent Pál apostol egyik „télele" a Lélek elküldésével kapcsolatban. Azt írja az Apostol: „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, s a törvény alattvalója lett, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel pedig fiák vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba, Atyai" (Gál 4, 4—6.) Ebben a szövetségben világosan két dologról van szó: a fogadott fiúság elnyeréséről (újjászületés) és a fiúság gyakorlásáról (élet, növekedés, tevékenység). Az egyik a keresztség által valósul meg, a másik a Lélek küldése (a bérmálás) által. Ez a szöveg arra is rávilágít, miért és hogyan „supplementum baptismi” a bérmálás, ti. hogy a keresztséget (a születést) feltételezi és arra épül, és egyben azt is elmondja, mi a bérmálás sajátos célja: a keresztény lelkiség erősítése, felnevelése „Krisztus életkorára". Tehát a keresztény nagykorúság szentsége! Gyakran nevezik így a bérmálás szentségét, mint a keresztény nagykorúság forrását és eszközlését. Természetesen nem polgárjogi értelemben vett nagykorúságról van szó, hanem elsősorban lelki érettségről, amely nemcsak biológiai és lélektani „adatoktól" függ, hanem az eddigi lelkiség helyzetétől, a hit állapotától és „a gyermeki vallásosság" meghaladásának feltételeitől is. S ez már a paszforális gyakorlat kérdése: mikor és milyen feltételekkel szolgáltathatjuk ki leggyümölcsözőbben a bérmálás szentségét? Nem akarjuk ezzel a csecsemőkori bérmálás érvényességét és a szentség egyéb dogmatikai vonatkozásait kétségbe vonni. Számunkra most elsősorban az a kérdés: hogyan tudjuk a bérmálást mai, elhanyagolt helyzetéből kiemelni, és új szentségi neveléssel, tudatosítással méltó helyére visszaállítani? Mert mi a jelenlegi helyzet? Először is: senki vagy csak nagyon kevesen tartják a hívők közül fontos és szükséges szentségnek a bérmálást. Ez a helyzet statisztikailag is kimutatható. Átlagosan véve a katolikus módon megkeresztelt gyermekek kb. negyven százaléka járul első szentáldozáshoz és csak kb. húsz százaléka bérmálkozik. S ez nem azért van, mert ma már nálunk sincs szorosan összekötve az elsőáldozás a bérmálással, hanem mert szülők és gyermekek egyaránt nincsenek abban a tudatban, hogy a bérmálás fontos vagy szükséges lenne számukra. A lelki- pásztorok tapasztalata szerint a megbérmáltak nagy része is abbahagyja eddigi vallásgyakorlatát (szentmise, szentségekhez járulás stb.). (Ezért a cinikusok elnevezték a bérmálást „az egyházzal való szakítás szentségének".) — Másodszor: a bérmálás fentebb vázolt, méltatlan „kezelését" a lelkipásztorok többsége a felkészítés komolytalanságának a rovására írja. A bérmálási előkészítés nagyon sokszor nem arra készíti fel a gyermekeket vagy a fiatalokat, amire a Lélek akarja „képesíteni" őket, vagyis a keresztény nagykorúságra, az önállóan is dönteni tudó és apostolkodni kész felnőtt keresztény életre, hanem legtöbbször megelégszik a formális képzéssel és formális kijelentésekkel, amelyek mögül mind a lelki készség, mind a „cselekvőképesség” hitele hiányzik. Harmadszor: maga a bérmálás kiszolgáltatásának a módja, körülményei sem felelnek meg mindig a szentség méltóságának és fontosságának. Nemegyszer a bérmálkozókban — a helyszíni vizsga- kérdésekkel, a szertartás tömegjellegével stb. — a kiszolgáltatás inkább félelmet kelt, mint bátorítást vagy erősítést. Ezek a problémák (és még mások) ösztönözték a világegyház püspökeit sokfelé, hogy vizsgálat tárgyává tegyék: miként lehet méltóbbá tenni „az első pünkösd csodájának a megújulását" (a kon- stitúció kifejezése). Erre vonatkozólag legyen szabad nekünk is néhány javaslatot tennünk: 1. Fontolóra kellene vennünk, hogyan lehet „lépcsőzetesen" a bérmálás fölvételének alsó korhatáráta betöltött 14. évre fölemelni. Legalábbis az „erre való törekvést" — kivéve természetesen a halálveszély, a „Casus urgens" eseteit — komolyan kötelezővé kellene tenni. Négy-öt év információs és tudatosító munkájával ennek értelméről és gyümölcsözőbb voltáról, széles körökben is „meggyőződéssé" lehetne tenni a korhatár felemelésének lelki hasznát. A lépcsőzetesség pedig azt jelenti, hogy ahol még nem történt meg, először a 12. évre kellene emelni az alsó korhatárt, majd legközelebb 14-re. Az Országos Hitoktatási Bizottság már 1975 előtt, a teológiai tanárok 42
