Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 4. szám - Doskar Balázs: A termékeny szeretet útján - Irányelvek a házassági felkészítésre

A házasságkötéskor kimondott „igen". A házasság szentségében Isten szabadságunkat „hivja", hogy dolgozzunk vele együtt. Ónként igent mondva a másikra folytatjuk az Isten által megkezdett teremtését. Saját, első családunkban, későbbi baráti közösségeinkben — a mások által — kimondott igenek megteremtik a lehetőségét annak, hogy érett személyiségekké vál­junk. A házasságkötéskor már nekünk teszi fel a pap a kérdést a közösség nevében: „Szabad elhatározásból jöttél-e ide . . .?” „fgéred-e hogy . . . amíg a halál el nem választ titeket egy­mástól?" — Csak akkor ajándékozhatjuk el magunkat, — mondhatunk igent az első kérdésre — ha urai vagyunk magunknak, szabadok vagyunk. Kialakult voltunk mellett ez a következőket jelenti. Akarati, érzelmi függetlenség szüléinktől. A kifejezett kényszer sem a múlté egészen, de a legtöbb anyós-probléma mögött a „második" köldökzsinór el nem vágása rejtőzik. Ha „éretlen" a szülő, hosszú távú, szeretetteljes, de határozott elszakadási műveletet jelenthet igenünk. (Akkor is, ha mi vagy a párunk éretlen.) Egy határozott, de megértő ifjú férj, ill. feleség hónapokra rövidítheti a „harcot". De a második „szülést" átélő szülők is megérdem­lik az együttérzést. Nem érdemes megsértődni egy-egy kibuggyanó anyai könny miatt („nem is örül a boldogságomnak" felkiáltással). — Igenünk elszakadást jelent előző szerelmeinktől is. A nőknél nagyobb probléma („ők elfelejtik barátnőiket, de szerelmeiket nem; a férfiak elfelejtik szerelmeiket, de barátaikat nem"). Elfelejteni nem lehet (talán nem is érdemes), ha­nem feldolgozni jó: megköszönni magunkban a kapott valódi értékeket, és lezárni. Még így is felbukkanhat érzelemvilágunkban „az a rongyos régi". (Pl. Egy férfi és egy nő c. film.) — Igenünk nélkülözhetetlenné teszi helyes értékrendünk kialakítását munkánkkal, hobbyjainkkal, de még barátainkkal kapcsolatban is (de nem a „hűség" ellentéteként). — Igenünk tudatos szembenézést — és megszabadulási törekvést — jelent gátlásainkkal, megszokásainkkal. Ha másnak akarok látszani, elviselhetetlen terhet veszek magamra. Ha nem engedek megszoká­saimból, elviselhetetlenül érdes leszek. Második igenünk feltétlen igent jelent. De merhet-e ilyent ember kimondani? A tanítványok is megjegyezték Jézusnak: „Ha így áll a dolog . . ., nem érdemes megházasod­ni." (Mt 19,10). A mai ember az ötéves tervek világában él, fél a végleges döntésektől. A feltétlen igen — jogosan — a sötétbe ugrás érzését kelti, annak minden félelmével. Ezért gyakori és természetes az esküvő előtti bizonytalanság, sőt pánik. A hűség sokszor igen ne­héz lehet. A munkahelyen vagy valahol találkozunk valakivel, aki sokkal alkalmasabb párunk lehetne (ez esetleg objektíve igaz is). Átélhetjük: „elrontottuk" az életünket. Ezért jobb elő­re tisztázni: a legjobb választása matematikai lehetetlen. A párunk hogyan lesz mégis, egyet­lenné" számunkra? A neki ajándékozott feltétlen igenünk által. Amit másodszor csak egy áru­lás által tudnánk kimondani, nem túlságosan hitelt érdemlően. Adott esetben csak Istennek „hiszem" el, hogy a javamat akarja a hűség által. — Nehéz lehet az igenünkhöz való hűség ér­zelmi hullámvölgyeinkben, az érzelmek „sötét éjszakájában" is. Ügy érezhetjük: semmi közünk a másikhoz, vagy hogy bárki más (pl. munkatársunk) problémáit már jobban ismerjük, mint a párunkét. Nehéz ilyenkor elhinni (Istennek), hogy az „alagútnak" van túlsó kijárata is. Nem ijednénk meg annyira, ha tudnánk és elfogadnánk: ez a hullámzás az érzelmi élet sajátja, nem pedig szerelmünk mércéje. Ugyanez áll a „mosolyszünetekre" is: hiszünk-e abban, hogy min­dig van út a kibékülés felé. — Súlyosabb gondot okoz a másik „lényegi" változása. Terhes le­het a másik világnézeti válsága, erkölcsi bűnei, hűtlensége, — mindez emberi kitartásunkat teheti próbára. Emberi összeomlása (betegség, sikertelenség, az — ezekből fakadó — ivás, . . .) fizikailag terhelhet túl. — Külön tanulmányt érdemel a férfi és a nő (lelki) alkatának különbö­zőségeiből adódó nehézségek. A hűség lényege: az emberi „nem érdemes"-sel szemben Isten erejéből (szentség!) kimondott „igen" értelmében életünk végéig üdvösségének záloga és eszköze vagyunk párunknak. Számíthat ránk jóban-rosszban, nemcsak akkor, ha megér­demli, ha megéri. — De nem szabad elfelejtenünk, az ember alapvető vágyai a végtelent, a teljességet célozzák meg. Így van ez a szeretet igényével is. Nem szabad azt hinnünk, hogy akár a házastársi szeretet is, be tud tölteni minket. A legharmonikusabb kapcsolatban is meg­marad a nyitottság a még több, a teljesség felé. A férfi és a nő a házasságban kitágítják egy­más szívét, és ezután már nem tudják betölteni. Ekkor nyílik meg kettőjük egysége Isten felé, aki képes mindkettőjüket betölteni. Isten nem közénk áll, hanem mögénk, hogy megta­nuljuk jól szeretni egymást, és örüljünk, hogy a másik végtelenségigényét Isten tölti be, s nem valami boldogságpótlék. — Megfontolható kérdések — Igaz-e: csak egyszer lehet szerelmes az ember? Mikor érzed embertelenül nehéznek a feltétlen hűséget? Megbeszéled-e valakivel kapcsolatod problémáit, s miért velük? Meddig kell-lehet-érdemes feladni egyéniségedet a másikért? Egy felbukkanó harmadikat elmondja-e az ember a párjának? Vagy próbálja meg egyedül legyőzni a kísértést? Tudatos együttműködés a Teremtő Istennel. „Micsoda király az, aki háborúba indul más ki­rály ellen, és le nem ül előbb, hogy megfontolja: képes-e ellenségével szembeszállni" (Lk 240

Next

/
Thumbnails
Contents