Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - A szent János-i teológia néhány problémájáról. Illés Róbert - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A Teológia beszélgetése Rudolf Schnackenburg professzorral
logikus jövőbe tekint, mint pl. az 5. fejezetben: „Már itt van az óra, amikor a holtak meghallják Isten Fiának a szavát, és akik hallgatnak rá, élni fognak" (Jn 5,25). Ez a hely még a jelenre vonatkozik, a hívőnek tehát már megvan az örök élete. Kevéssel ezután jön a Jánosnál szokatlan kifejezés: „Eljön az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják Isten Fiának a szavát. Akkor előjönnek, akik jót cselekedtek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszát tettek, az ítélet föl- támadására" (Jn 5,28—29). Aztán más helyeken is van még néhány betoldás, mint például a 6. fejezetben, ahol négyszer ismétlődik újra meg újra szinte azonos szavakkal: „aki hisz, annak örök élete van, és én föltámasztom az utolsó napon." Véleményem szerint — s ez bizonyos exegetikai és irodalmi megfigyeléseken alapszik — ez esetleg csak az úgynevezett szerkesztés kiegészítése, amely az evangélistának a jelenre vonatkozó eszkatologikus nézetével szemben erősebben ki akarta fejezni a még vártra, a holtak eljövendő föltámadására vonatkozó általános őskeresztény hitet. Ez világosan látható az első János-levélben, ahol kifejezetten az Úr parusziá- járól van szó, és világossá válik, hogy a remény csak a jövőbeli dolgokra irányul. „Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk." Amikor azonban nyilvánvalóvá lesz, akkor „látni fogjuk őt úgy, amint van" (Un 3,2). Véleményem szerint ez nem zárja ki azt, hogy az evangéliumban másutt legyen a hangsúly. Az evangélista sem tagadja ezt a jövő beteljesedést, azonban annyira eltölti a már nekünk ajándékozott üdvösség megléte és teljessége, hogy ezt emeli ki erősebben közössége számára. Második kérdésünk a föltámadásra vonatkozik. Jézus megmutatta magát, megjelent, a tanítványok látták; mindez abban az értelemben, hogy Jézus valóban föltámadt. Világítsa meg nekünk a kérdést mélyebben a görög szöveg alapján! — Az a görög kifejezés, amit már olyan sokan vizsgáltak, s amely már az első hitvallásformulában is előfordul (1Kor 15,5), így hangzik: óphthé. A horaó, azaz „látni" ige a szenvedőben többféleképpen fordítható. Jelentheti azt, hogy „láttatott", de azt is, hogy „megmutatkozott", sőt azt is jelentheti, hogy „láthatóvá tétetett". Ennek következményei vannak az értelmezés szempontjából. Ha megnézzük, hogy hogyan használták ezt a kifejezést az Ószövetségben, akkor világos, hogy ez a szó az úgynevezett theophániák kifejezése, vagyis annyit jelent, hogy Isten megjelent. A húsvét christophániát, azaz Jézusnak a tanítványok előtt való megjelenését — először Kéfás, majd a tizenkettő előtt, aztán meg egy egész sor van megnevezve — hasonlóképpen kell néznünk. Hogy a tanítványok mit tapasztaltak, azt nem tudjuk ellenőrizni, ők csak tanúságot tudnak tenni. Azon a kifejezésen is sokat vitatkoznak, hogy „megjelent". Hogyan tapasztalhatták ezt meg a tanítványok? De hogy még egyszer visszatérjünk az előbbi kifejezésre, azt kell mondanunk, hogy valószínűleg keveset fejez ki a „láttatott, látták" szóval fordítás. A „megmutatkozott" abban az értelemben, hogy Jézus nyíltan megmutatta magát a tanítványoknak, már komolyabban megfontolandó. De a harmadik lehetőség is fönnállhat, tudniillik, hogy „láthatóvá tétetett" Isten által. En azonban azt hiszem, hogy a második kifejezés, a „megmutatkozott", vagyis hogy nyíltan megmutatta magát a tanítványoknak, a legtalálóbb fordítás. A régi hitvallási formulában ugyanis kifejezetten ez előtt áll, hogy Krisztus halt meg a bűneinkért az írások szerint, ő temettetett el, ó támadt föl a harmadik napon az írások szerint, s ő „óphthé", ő tette magát láthatóvá, ő mutatkozott meg Kéfás, vagyis Péter, majd a tizenkettő előtt. Ha el akarunk jutni az úgynevezett húsvéti jelenések mai értelmezéséhez, hitünk mélyebb megértéséhez, akkor nem annyira azt kell kérdeznünk, hogy mit láttak, vagy hogy mit tapasztaltak maguk a tanítványok, hanem azt kell hangsúlyoznunk ezzel az ősi kifejezéssel, amit itt megvall a hit: az Istentől föltánr\asztott Krisztus megmutatkozott a tanítványok előtt. Az azután már meglehetősen kétséges, hogy látomásról, vízióról kell-e beszélnünk, mert hiszen más kifejezésekkel is találkozunk, mint például az emmauszi történetben. Itt Jézus beszélget az Emmausz felé tartó két férfival. Megnyílik a szemük és fölismerik a kenyértörésben. Ebben az esetben elbeszélő, narratív módon értesülünk arról, hogy hogyan érteti meg magát a Föltámadott az emberekkel, hogyan mutatkozik meg nekik. Ennek nem kell feltétlenül vízióban történnie, bár ez a leggyakrabban előforduló kifejezés. Lehet, hogy másképpen történt, de mindenesetre olyan sajátos és kivételes módon, hogy a tanítványok nehezen tudták szavakba foglalni. Ha már most ezzel kapcsolatban még tovább vizsgálom az erről szóló evangéliumi híradásokat, akkor ezek mellett a legrövidebb kifejezések mellett: „megmutatkozott, láthatóvá tette magát, megjelent", van a szinoptikus evangéliumokban néhány olyan elbeszélés, amely sokkal masszívabb módon írja le ezt a megmutatkozást. Ilyen például Lukács egy története, amelyben azt olvassuk, hogy a tanítványok először kételkedtek; s ekkor Jézus megkérdezte őket, hogy van-e valami ennivalójuk, majd a szemük láttára evett. Ezt az ábrázolás akkoriban szokásos módjának tekinthetjük, vagyis inkább a Föltámadott valóságos voltának a kifejezésének, s nem egyszerűen történeti elbeszélésnek. Remélem, hogy világosan tudtam kifejezni, hogy itt arról van szó, hogy a tanítványok egy egészen sajátos módon tapasztalták meg a föltámadott Krisztust. Olyan különleges megtapasztalás ez, amit a mi nyelvi kategóriáinkban nehéz pontosan leírni. 229
