Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Bán Endre: Kereszteljünk - de hogyan?
pasztalása. és ez már a keresztelés szertartásában is legyen megtapasztalható! Mi éppen ezért a kereszteléseket a vasárnapi közösségi mise keretében végezzük. Ez persze a megtapasztaláshoz kevés alapot nyújtana, ha a közösség a kereszteltetö családnak nem adná önmagát az istentisztelet után is, hogy így a rítust életté váltsa. Elmulasztott lehetőség, sőt majdnem halált hozó lenne az új élet számára, ha az csak a rítusra lenne utalva, s mágiaszerűen csupán attól várnánk a hatást, miközben a tapasztalati háttér hideg, üres és szívtelen maradna."5 Az ember irigykedve olvassa ezeket a szavakat, melyek jelzik, mit is képes egy jó közösség produkálni. Ugyanezek a szavak azonban veszélyt is jeleznek. — Mert mi van akkor, ha nincs ilyen jó közösség valahol? Akkor, ott a keresztség szentsége kevesebbet ér? Es mi van akkor, ha a jó közösségben már maga a közösség válik öncélúvá? Ha a közösség nélkül már csak mágiának látják a szentséget? Mi van akkor, ha egy másvallású közösségben fejlettebb a közösségi élet, minta katolikusban? Menjünk oda, ahol jobban érezzük a „közösség szeretetébe való bemerítettséget?" A felvetett kérdések helytelen megválaszolása nemcsak elméleti lehetőség, hanem többfelé tapasztalt gyakorlat. Nem árt e téren sem a keresztség üdvtörténeti teljességének megértése és továbbadása. Klerikalizmus Sajnos, meg kell állapítani, hogy sem a más világnézetekkel való együttélés, sem a Zsinat nem tudta eltüntetni a klerikalizmust: a híveknek felülről való kezelését, a világiak problémáinak meg nem értését. A keresztelés esetében előforduló hibák: A felkészületlen, vallásilag tájékozatlan jelentkezőt úgy kezeljük, mintha ő tehetne róla. Rosszalló szavakat vagy tekintetet kap, pedig a mai világban könnyű a vallástól távol sodródni. Döntést várunk a jelentkezőtől, mielőtt tisztában lenne: miről is kellene döntenie. „Mielőtt elkezdenénk az egészet, mondja meg, hogy ezentúl keresztény életet fog-e élni vagy sem?" Ilyen és ehhez hasonló papi kijelentések lehetetlen feladat elé állítják a tájékozatlan jelentkezőt. Mit tudja ő, hogy mi a vallás. — Egy pap hasonló esetekben hittankönyvet nyomott a jelentkezők kezébe ezzel a felkiáltással: „Nézze át, s aztán mondja meg, hogy mi a szándéka." S eljárása után nyugodtan állapíthatta meg: „Ezeknek nem volt komoly szándékuk." Visszakérdezhetnénk: őneki volt-e komoly szándéka ezeket az embereket Krisztushoz vezetni? Azokat a jelentkezőket, akik őszintén bevallják, hogy csak formaságból, nagyszülők kívánságára kérik a keresztelést, sok pap kapásból elküldi: „Akkor jobb is, ha nem lesz keresztelő. Ne akarják Istent átverni." Nem vitás, hogy az ilyen embernek aztán nem lesz fogalma megváltásról, az egyházról mint az üdvösség jeléről. S nem a pap dolga volna, hogy Ítélkezés helyett közvetítse az üdvösség jó hírét? Vannak papok, akik pontosan fel tudják sorolni, hogy mit várnak el a keresztelendőtől, de az eszükbe sem jut, hogy a keresztség kiszolgáltatójának is vannak kötelességei. Ha a keresztséget komolyan vesszük, s nemcsak szertartásnak tekintjük, akkor a pap sem csupán egy szertartás kiszolgáltatója, hanem a keresztény életbe bevezető szentségi személy. Furcsa dolog csak a hívőtől várni ígéreteket, miközben a pap nem ígér semmit (későbbi családlátogatás, az oktatás folytatása, imaközösségbe való bevezetés, könyvkölcsönzés stb.) Az egyház közösségi jellegének komolyra vétele talán azt is indokolttá tenné, hogy — legalábbis bizonyos esetekben — ne a pap döntse el személyesen, hogy a jelentkezőt keresztségre bocsátja-e vagy sem, illetve, hogy milyen előkészületek szükségesek adott esetben. Miért ne lehetne az egyházközség képviselőinek is szava ilyen kérdésekben? Sokatmondó rftus Befejezésül érdemes felfigyelni a keresztség szertartásának érdekes kettősségére. A keresztség lényegi része hallatlanul egyszerű rítus (különösen összehasonlítva az ősegyház idejében még meglevő pogány beavatási rítusokkal). A vízbe való bemerítés rövid gesztusa nagy tartalmi gazdagságot rejt: benne van a bemerítkezésünk Isten életébe, Krisztus megváltói halálába, az egyház közösségébe, saját halálunkba s feltámadásunk zálogába. Mindez egy pillanat alatt zajlik le, mutatva, hogy itt Isten működik isteni arányokkal. A keresztelés kibővítő részei viszont az ember bekapcsolódását, meghatottságát, örömét, ígéretét, dadogását fejezik ki. Mi, emberek a nagy, csodás dolgokat nem tudjuk egyszerre felfogni. Részleteiben ízlelgetjük, utólag idézgetjük életünk nagy eseményeit, hogy jobban megértsük, újból átéljük őket. Azt hiszem, jó mindkét elemet tudatosítani a keresztelendőkben is. Tudniuk kell, hogy valami nagyon nagy, isteni történik velük. Annyira isteni, hogy nem függ tőlünk: nem „akkora" a kereszt23
