Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Koncz Lajos: A hivatás teológiájához
don Istenre bízza, átadja egész önmagát" (II. Vat., DV 5), természetesen a bizalom és szeretet ráhagyatkozásában; és csak másodlagos benne, hogy ezen önátadás következtében mit kell elfogadnunk mint a hit (hivatás) tárgyát, teendőit.5 Ezt a jelentős prioritási rendet és rangot nem szabad szem elöl téveszteni akkor sem, amikor majd a hivatások konkrét tartalmi és célos- sági differenciálódására térünk át. A HIVATÁS — A MEGHÍVOTT OLDALÁRÓL. A hivatás tehát mind Ó-, mind újszövetségi értelemben feltétel nélküli, teljes odaadást és készséget kíván mindenre, amire az Isten az általa meghívottat szánja (vö. Tér 12,1; 1 Sám 3,9; Iz 6,8; ez 3,1—3; ApCsel 9,6). Az utolsó utalás különösen figyelemre méltó. Szent Pált az Ür személyesen állítja meg addigi életútján és szólítja egy páratlan apostoli küldetésre, de igazában semmit sem mond neki. Később majd egy üzenet elérkezik hozzá („megmutatom, mennyit fog értem szenvedni"), de most az Ür csak annyit mond; „Menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” És a városban egy harmadrangú tanítvány, Ananiás lesz első oktatója a kereszténységben — a tudós rabbinak, a nemzetek apostolának. A teljes őnátadás válaszán kívül semmi más kikötéshez, „tudni szeretném"-hez nincs joga a meghívottnak (vö. Mt 20,23; Jn 21,22). Ugyanezt az isteni szuverenitást árasztják az apostolok meghívásának evangéliumi szövegei, Jézus kemény követelései és elvárásai az ót követőktől; mindent elhagyni, feladni a család természetes kötelékeit, a kegyelet jogát („atyámat eltemetni"), radikálisan elvágni minden szálat és készen lenni a szegénységre, otthontalanságra („nincs hová fejét lehajtsa"), tehát mindent feltenni a hivatás és Meghívó egyetlen lapjára.6 Es hogy ez az önátadás és meghívás nem tartalmaz valóban priméren még konkrét küldetést és feladatot, „csupán" Jézus követését, arra döntő bizonyosság Lk 14,25 stb., ahol az Ür mindenkihez, „nagy népsokasághoz fordulva mondotta" el ugyanezeket a követelményeket. Ezt próbálta később Szent Pál (1Kor 7,25), majd a teológiai megértés az „evangéliumi tanácsok" fogalma szerint feldolgozni, egyáltalán nem könnyű feladatként és nem könnyű érthetőséggel. De ez a három „tanács" sem konkrét küldetés még, csupán annak az alapkészségnek, „disponálhatóságnak" a kifejeződése, amellyel a meghívott az isteni szólításra adott esetben válaszol. Ilyen radikális tehát a hivatás eredeti bibliai értelmében, s ez ma is így érvényes krisztusi követelmény az egyházban, bármilyen életforma vagy konkrét egyházi hivatás keretében igyekszik is megvalósulni. És megvalósítható ténylegesen kontemplativ szerzetesként, paptanárként, világi papként, lelkipásztorként, hitoktatóként éppen úgy, mint családos emberként, vagy nőtlenként, egyházi szociális szolgálatban, vagy konkrétabb egyházi’szolgálat nélkül. De (és ez a d e igen jelentős) mindig, minden esetben a hivatás mások, az egyház javára is kell, hogy megélődjék, akár kézzelfogható munkában, eredményekben, akár az egyház kegyelmi kincstára számára kamatozón, imádságban, önfeláldozásban, szemlélődésben. Es reálisan és alázatosan még azt is be kell vallani a követelmény, az eszmény felidézése után, hogy a tényleges valóság sokszor nagyon alatta jár az ideálnak, és sokrétű fokozatot mutat. KARIZMÁK AZ EGYHÁZ ORGANIZMUSÁBAN. Ott, ahol az egyház életében az alapvető és primér keresztény hivatás konkretizálódik és differenciálódik, megjelennek a karizmák, a speciális kegyelmi adományok és küldetések a közösség szolgálatára. Ahogyan főképpen Szent Pálnál találjuk őket (Ef 4,11; 1Kor 12,7; 12,28 stb.), és összefoglalva; „A nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink különfélék: aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömest" (Róm 12,6—8). Figyelemre méltó, hogy Szent Pál a karizmák felsorolásával kapcsolatban mindig az egyház életorganizmusát tartja szem előtt (krisztusi test, ahol a tagoknak különböző funkcióik vannak) és még inkább érdekes, hogy ezeken a helyeken a hierarchikus (szervezeti) és karizmatikus (kegyelmi) rend egymást átjárón van bemutatva. Ez konkrété azt jelenti, hogy a hierarchikus hivatalhoz mindig hozzákapcsolódik a szükséges karizma, vagyis kegyelmi segítség (a kézrátétel által). / A hivatás és karizmák különbségének bibliai feltárása által apapság kettős reflektorfényben mutatkozik be. Egyrészről mint „személyes hivatás" az egyház egészét átjáró, de a legmélyebb egyéni érintettséget jelentő isteni meghívás áramkörébe tartozónak mutatkozik, másrészről mint az egyház életéhez szükséges organikus funkció és meghatározott hivatal betöltője jelenik meg. E két terület közt nagyon nehezen állapítható meg választóvonal, konkrété pl. abból a szempontból, mennyire van összekapcsolva a papi szolgálat a primér hivatási egzisztenciával, ill. mennyiben választható szét a kettő. A kinyilatkoztatás nem nyújt támpontot ennek eldöntéséhez. Nincs sehol utalás arra, hogy a papi hivatali feladatra kiválasztott lett-e és milyen kritériumok alapján lett megvizsgálva, van-e „isteni" hivatása. Szent Pálnál a természetes és funkcionális alkalmasságra vonatkozó utasításokkal találkozunk. Pl. 1Tim 5,22: „Kezedet elhamarkodva föl ne tedd senkire!" (vö. 2Tim 2,2; „megbízható emberek"), és 204
